Nyelvtudományi Közlemények 84. kötet (1982)
Tanulmányok - Kassai Ilona: A magyar köznyelvben nincsenek diftongusok [There Are no Diphthongs in Standard Hungarian] 395
396 KASSAI ILONA mányát és azokat a viszonyokat, melyek a hangok között uralkodnak."4 Ugyanilyen értelemben nyilatkozik VÉRTES O. ANDRÁS a magyar [j]-vei kapcsolatban: ,,Hogy fonetikai szempontból félhangzó-e vagy sem, az ma talán olyan nehéz kérdés, mint azt eldönteni, hogy egy homokdomb — egyre több homokszemet veszítve — pontosan meddig marad még homokdomb. Ezért a félhangzó és a mássalhangzó akusztikai és fiziológiai határait pontosan nem is jelölhették ki. A /j/ és a /j:/ mint fonéma mássalhangzó: emellett szól a nyelvjárási [i] félhangzóétól élesen különböző disztribúciója."5 Mint látható, Vértes O. András egy strukturális/fonotaktikai tényező, nevezetesen az eloszlás alapján állítja, hogy a /j/ és a /j:/ mássalhangzó. Van azonban néhány további, részben szintaktikai, részben fonotaktikai, részben pedig nyelvhasználati érv, amely amellett szól, hogy a [j] hang fonemikus szempontból semmiképpen nem tekinthető magánhangzónak, következésképpen a magánhangzó + j, illetőleg a j -f- magánhangzó kapcsolat nem tekinthető diftongusnak. A |j| magánhangzó voltát szó elején kizárja az a tény, hogy a |j| kezdetű szavakhoz a határozott névelő két változata közül az a járul, amelyik tehát a mássalhangzós kezdetűekhez: a járom, a lyuk, a jog stb. Szó végén a |j|-t tartalmazó diftongus meglétét az a tény cáfolja, hogy az eszköz- vagy társhatározó ragja, a -vdlj-vel a |j| végű tövekhez is éppúgy hasonult alakváltozatban kapcsolódik, mint a többi mássalhangzóra végződő tőhöz, tehát vajjal és nem *vajval, tejjel és nem Hejvel stb. Úgy gondolom, már az eddig említett érvek alapján is el lehet vetni azt a feltételezést, hogy a magánhangzó szomszédságában előforduló [j] félhangzó, és mint ilyen, a magánhangzóval emelkedő vagy ereszkedő diftongust alkot. De a magyar nyelv hangsorépítési (fonotaktikai) szabályai további érvekkel erősítik meg a |j| fonéma jellemzésében a [+mássalhangzó] jegy meglétét. Az egyik szabály az, hogy egy morfémán belül közvetlenül szomszédosán legfeljebb két magánhangzó állhat, ezek a magán- és mássalhangzók azonban nem lehetnek azonosak (pl. a meglevő fiatal-lal szemben *fiital megoldás nem képzelhető el). Egy másik szabály szerint egyetlen megkülönböztető jegyben eltérő korrelativ fonémák (zöngés/zöngétlen, rövid/hosszú), egy morfémán belül nem kapcsolódnak egymással (nem létezik tehát |b + p| vagy |p -f- b|, illetőleg |i 4- i:| vagy |i: -+- i|-féle kapcsolat).6 Mármost, ha a |j| magánhangzó lenne, az első szabály kizárná a mily lexémát, a második pedig az összes |i:| + |j| kapcsolatot tartalmazó szót: díj, szíj, íj stb. Végül két nyelvhasználati tény. Az egyik a gyermek beszédére jellemző, a másik a beszédtevékenységre általában. A gyermeknyelvben a [j] hang igen gyakran jelenít meg egyszerre három fonémát, az |l|-t, az |r|-t és a |j|-t.7 Mivel rendszertanilag nem képzelhető el, hogy ugyanaz a beszédhang hol magánhangzó, hol pedig mássalhangzó 4 L. LAZICZIUS GYULA, Bevezetés a fonológiába. Budapest 1932. 24 — 25. 5Vö. VÉBTES O. ANDRÁS, A magyar beszédhangok akusztikai elemzésének kérdései. In : BOLLA KÁLMÁN (szerk.) : Fejezetek a magyar leíró hangtanból. Budapest 1982. 71 — 113. Az idézet a 101. lapról való. 6Vö. KASSAI ILONA, A magyar beszéd hangsorépítósi szabályszerűségei. Magyar Fonetikai Füzetek 8 (1981) : 63-86, különösen 68. és 84. 7 Egy konkrét eset leírására ós a jelenség általános elméleti magyarázatára 1. ASZTALOS GÁBOB —SZENDE TAMÁS, Adalék a gyerek beszédhangrendszerének kialakulásához. (Az |r| -* [j] hanghelyettesítés.) NyK 73 : 194-199.
