Nyelvtudományi Közlemények 84. kötet (1982)

Tanulmányok - Szende Tamás: Bolla Kálmán: A Conspectus of Russian Speech Sounds 294

SZEMLE - ISMERTETÉSEK 295 arra gondolunk, hogy a természetes nyelvek fonémaállományának összegét általában 10 és 70 egység között szokták megjelölni, rögtön szembetűnik, hogy ez a szám még a vezérvariánsok tekintetbe vételével is magas. A magyarázat az, hogy az elemi beszédesemónyek — döntő többségben fonémarealizációk — közül azok sem maradnak figyelmen kívül, amelyek csak meghatározott morfonológiai helyzetekben és idegen szavakban fordulnak elő, amelyek tehát még egy szigorú beszédhang-tipológia egységei között sem tekinthetők önállónak [önmagukban adottnak]. Ez a készletbővítés mindjárt az atlasz egyik módszertani nóvuma. Rögtön idekívánkozik a másik is : az ilyen jellegű fölmérések hangkapcsolatokban megvalósuló, igazodás útján keletkező variánsformákat figyelembe szoktak venni, de a morfémahatárok fonotaktikai következményeként sajátosan alakuló ejtésváltozatokat nem. A szerző szemlélete teleobjektívként dolgozik, s döntése több mint szerencsés. Ugyanis fonetikai és fonológiai szükségszerűség, hogy az elemi beszédesemény minden fajta fölmérésében a beszéd folyamat jellege, illetve a folyamat jelleg minden lehetséges vonatkozása — legalább az elemek sorozatának szintjén — kifejezésre jusson. (Hogy ez a gyakorlatban milyen módon válik szükségszerűvé az ismertetett munkában, arra az eljárásmódok leírásával foglalkozó egyik fejezet, a labiográfia ismertetése külön is felhívja a figyelmet az ajakmozgások átfedéseinek különösen látványos jelenségeiről szólva, 1. 27.1.) Az említett elv fenti, hosszabb méltatását az indokolja, hogy a szerző szerény és szófukar ebben a vonatkozásban. Például — saját nyilatkozata szerint (vö. 7. 1.) — koncepciója nem tartalmazza a közlés dinamikus aspektusait, amelyek pedig tudományos tematikájának állandóan bővülő körében, új és új módszertani eljárások igénybevételével, egyre inkább kutatásainak középpontjába kerülnek. A demonstrációs anyag mégsem merev állóképek sora. Sokkal inkább emlékeztet mikroszkopikus metszetekre, amelyek belső összefüggéseket mutatnak fel, és a beszédmozgások egyes At állapotaiban az ejtés- és akusztikai mozzanatok egymáshoz való viszonyában tárják föl a beszódtényezők aktuális „erőviszonyait", részvételük kölcsönhatásainak módját, ós ezzel közvetve máris láttatják azokat a folyamatokat, amelyek túlsúlyosak egy egységnyi beszódesemény ejtésfiziológiai ós fizikai felépítésének eldöntésében. Azonban egy másik helyes metodikai választás is alátámasztja, hogy a dinamikus aspektus — áttételesen — ott van Bolla Kálmán szemléletében. Ha izolált ejtésű hangtípusok alkotnák az anyagot, a viszonylagosan állandó szakaszok bizonyára szintén jó felvilágosításokat adnának a hangtípusok vizsgált paramétereiről. Meglehet, kiválóan dekoratív ábrák is nyerhetők, alkalmasint kevesebb fáradsággal, ha nem teszünk egyebet, mint egy a közlő hite szerint tökéletes ejtésű hangot preparálunk. Ám a szerző csak fonológiailag hiteles ejtésszakaszokból vett mintákkal dolgozik: minden tablóján olyan fonetikai egységeket tüntet föl, amelyeknek alapjául „valódi" nyelvi alakzatok szolgálnak. Ez kettős haszonnal is jár. Egyrészt a regisztrálásra kiszemelt minták magukban hordozzák a beszédhangnál nagyobb beszédegységeket fonetikailag ós akusztikailag alakító — ahogy a szerző mondaná — „hangtestformáló" szabályok hatását és nyomait. Ezek az izolált ejtésben per definitionem nem érvényesülnek. Másfelől, és ez az, ami a szerző folyamatközpontú szemléletének látványosabb, de nem haszontalanabb eredménye, hogy a feldolgozás képet ad a hangátmenetekről is. E mozzanatot azért fontos kiemelni, mert a hangátmenetek jelentőségére csak az utóbbi egy-két évtized tanította meg igazán a fonetikusokat. 3. A kötet metodikai eljárásainak ismertetése is több pontról indulhat. Ez a metodika komplex, részben abban az értelemben, hogy artikulációs ós akusztikai eljárásokat egyaránt felhasznál, részben úgy is, hogy ezeket általában egyidejűleg alkalmazza az egyes beszédhangokra vonatkozólag. Legmélyebbre tekintő a röntgenográfia, de akár röntgenometriát is mondhattunk volna, hiszen ábráit kis híján másfél tucat rögzítő pont alapján vizsgálja, és ugyanez áll labiográfiai módszerére is, ahol négy mérőpontot használ az ajkak elmozdulásának regisztrálására és mérésére. A palatográfia és a linguográfia párhuzamos vizsgálatokat jelentenek, és ugyanúgy párhuzamosan, egymást kiegészítve alakulnak az akusztikai elemzések: a rezgésformák elemzéséhez az elektroakusztikai rezgésábrázolások és mérések (oszcillográfia), illetve az ezeken már nem analizálható, magasabb frekvenciaértékű összetevőket is láthatóvá, mérhetővé tevő spektrográfia (1. 25—44. 1.). Nem esik szó róla külön, de a szerző még egy eljárást igénybe vesz. Hangértékelő felfogásának ellenőrzése végett, a „diftongoid, triftongoid" hangtípusnak mint sajátos ejtési formának a tipológiai megítélése érdekében percepciós teszteket is készített (1. 61. 1.). Naiv szemlélőnek tűnhet úgy, hogy a fonetikai jelek használata egyszerű rutin, aminek semmi köze módszertani kérdésekhez. Ez azonban még akkor sem lenne igaz, ha volna egy minden esetre kádenciát mondó, véglegesen rögzített átírási séma. Ilyen termé-