Nyelvtudományi Közlemények 84. kötet (1982)

Tanulmányok - Rédei Károly: Róna-Tas András: A nyelvrokonság 279

280 SZEMLE - ISMERTETÉSEK nyéket felmutató területe, évtizedek óta hiányzott a nyelvrokonság elméletének modern szintézisszerű összefoglalása. A könyv a nyelvrokonság mibenlétére, a különböző nyelvészeti irányzatok nyelvrokonsággal kapcsolatos elméleti és módszertani kérdéseire vonatkozó ismereteknek gazdag tárháza. A mű két főrészből áll : A nyelvrokonság gondolatának alakulása a kezdetektől napjainkig (15—328). Ebben a részben történeti keresztmetszetben mutatja be az elméleti és módszertani kérdések fejlődését. A szerző alapos vizsgálatnak veti alá a nyelvrokonság gondolatának alakulását a kezdetektől máig: a mítoszok és mondák elképzeléseitől bezárólag napjaink nyelvtudományának eredményeiig, illetőleg problémafelvetéseiig. Persze nemcsak azt vizsgálja, hogy különböző korokban különböző irányzatok képviselői mit értettek nyelvrokonságon, tehát hogy hogyan alakult a nyelvrokonság felfogása ós kutatása, hanem elég alapos, egyéb szempontokra is kiterjedő tudománytörténetet nyújt. A könyv tehát többről szól, mint amennyit a címe ígér: nem csupán a nyelvrokonság elméletének alakulását kíséri végig az egyes korokon át, hanem elég részletes áttekintést ad a különböző nyelvészeti irányzatokról, iskolákról is. Ez a részletekbe bocsátkozás könyvét — a fő célkitűzés felől nézve — kissé szétfolyóvá teszi. A második részben (A nyelvrokonság, 329—459) a szerző az eddigi eredmények és saját kutatásai alapján mutatja be a nyelvrokonság szerteágazó problémáit. Az első és a második rósz között aránytalanság mutatkozik: a történeti áttekintés bizonyos mérvű túlméretezettségóhez képest a nyelvrokonságot tárgyaló rész kissé vázlatosnak tűnik. A könyvet bibliográfia (456—479) és névmutató (481—487) zárja. 2. Az első rész öt nagyoob fejezetre oszlik. A régiek a nyelvek rokonságáról ( 17—59) című fejezet az emberiség kezdeti ós naiv elképzeléseitől kezdve a nyelvek felfedezésén át az összehasonlító nyelvtudomány első úttörőiig: MARTIN FOGEL, SAJNOVICS JÁNOS, GYARMATHY SÁMUEL és SIR WILLIAM JONES működéséig tárgyalja a nyelvrokonság gondolatának alakulását. A második fejezet a nyelvrokonság elméletének kialakulásáról szól (60—122). Ez nem csupán időben, hanem eredményeiben is hatalmas korszakot ölel át: az összehasonlító történeti nyelvtudomány kezdetét (BOPP, RASK, JACOB GRIMM stb.), az ,,ifjú nyelvészek"/ ,,új grammatikusok" (Junggrammatiker) iskolaalapítását, SAUSSURE, MEILLET stb. tevékenységét. A harmadik fejezet (A nyelvrokonság elméletének átalakulása, 123—251) a 20. század első fele és napjaink nyelvtudománya nyelvrokonsággal kapcsolatos kérdéseinek van szentelve. Olyan nyelvészeti irányzatokról, elméleti ós módszertani megközelítésekről olvashatunk itt, mint a szivárványelmólet, az amerikai nyelvészet, az olasz iskola és a belső nyelvi rekonstrukció, a nyelvi szövetségek, a marrizmus, a matematika és az összehasonlító nyelvtudomány kapcsolata stb. A negyedik fejezet (Viták a nyelvrokonság néhány kérdéséről, 252—302) a modern összehasonlító történeti nyelvtudomány néhány ma aktuális kutatási irányzatait és területeit mutatja be: a nyelvi kölcsönzés, a nyelvek keveredése, a szubsztrátum, a kétnyelvűség és a nyelvi interferencia, az areális nyelvészet ós a nyelvtipológia, az alapnyelv kérdése. Az ötödik fejezet (303—324) az új nyelvelméleti irányzatok és a nyelvrokonság kapcsolatáról szól. A nyelvrokonságot tárgyaló második rész négy fejezetre tagolódik. Az első két fejezet (A nyelvrokonság alapfogalmai, 331—386; A nyelvrokonság bizonyítása, 387— 405) az alapfogalmakat tisztázza és röviden bemutatja az összehasonlító nyelvtudomány bizonyító eljárásait, vagyis módszertanát. A harmadik fejezet (Nyelvrokonság és történelem, 406—426) az összehasonlító nyelvészet és segédtudományai (történelem, régészet, antropológia, néprajz stb.) kapcsolatát, az ún. komplex kutatási módszert tárgyalja. A negyedik fejezet (427—455) röviden a magyar nyelv uráli (finnugor) rokonságának módszeres bizonyítását mutatja be. Egyes részletkérdésekre vonatkozó kritikai megjegyzéseim: 67.1.: Rask könyvének a címe (Undersogelse om det garnie Nordiske eller Islandske Sprogs Oprindelse) helytelenül van magyarra fordítva: Tanulmányok a régi északi vagy izlandi nyelvek eredetéről. Helyesen: Tanulmány a régi északi vagy izlandi nyelv eredetéről. 68. 1.: A Samlede tildels forhen utrykte afhan dlinge címleírás — ugyancsak Rasktól — helytelen. Helyesen: Samlede tildels forhen utrykte Afhandlinger. A 185. lapon olvashatjuk a következőket: ,, . . . hó szavunkról azért tudjuk magyar adatok segítségével is kimutatni, hogy régen egy -m- mássalhangzó is volt benne, mert ismerjük tárgyesetét, a havat . . ." Nos, a magyar adat alapján nem állapítható meg, hogy a szó belsejében eredetileg m volt, hanem csak a rokon nyelvek segítségével. A magyar szóközépi v ui. elvben eredeti *w, *p, *k, sőt r\ mássalhangzókra is visszamehet. 351. 1.: „Míg a régi, a természetben élő ember száz és száz fajta fát tudott megkülönböztetni, ... a mai ember már a különböző fenyőfajtákat is ugyanazzal a névvel