Nyelvtudományi Közlemények 84. kötet (1982)

Tanulmányok - Balázs János: Benkő Loránd: Az Árpád-kor magyar nyelvű szövegemlékei 274

278 SZEMLE - ISMERTETÉSEK gesen tovább is jut, mint az eddigi kutatók. Különösen jelentős az intetvinec, ildetuitvl, hin^otviatwl (HB), továbbá a kezdetuitul (KT), Scilete\i]vi (KTSz.), valamint a ielentuíben (GyS)-féle rejtélyes szóalakokra vonatkozó magyarázata. Mint tudjuk, ezek v-jét korábban képzőnek tekintették. Benkő minden eddiginél elfogadhatóbb magyarázatot ad ennek az elemnek a szerepére, kifejtve, hogy a fenti alakokban a -t főnévkópző, a v pedig az itt még megmaradt vóghangzó jele. Csábító érvelése szerint az utóbbi itt azért maradt meg, hogy így lehetővé váljék a -t képzővel alakult főnévi és befejezett melléknévi igenevek alaki elkülönülése, ami, mai formájában, csak később következett be (az adat: adott; kezdet: kezdett-félekben). Ezt a magyarázatot tartom az eddigiek közül a legjobbnak, föladva sajátomat is, amely szerint, a v ezekben képző, de nem v-nek, hanem ú-nak, ill. w-nek olvasandó, így az intetvinec alak olvasata intetűinek volna, s persze, ugyanígy a GyS.-beli Nemzetuí-é is nemzetül. (Az ú — ű tehát a mai nevezetű-félekben levő képzőelemmel volna azonos). Szerintem jelentéstanilag ez a magyarázat felelne meg legjobban. A bökkenő csak az, hogy a v aligha lehetett ekkor a hosszú ú ~ ü jele, amelyet a HB. tudvalevőleg -— következetesen — w-vel jelöl. A képzőhalmozás különben régtől fogva igen gyakori az uráli nyelvekben, s így magyarázatom egyébként elfogadható lehetne. A fenti Nemzetül Benkő szerint valószínűleg a befejezett melléknévi igenév 3. szentélyű birtokos szemólyjeles alakja, mint már Melich is gondolta (150). Egyelőre nincs ennél jobb magyarázat, bár — másokkal együtt — én magam is ezt csak fenntartással tudom elfogadni. E magyarázat fő nehézsége az, hogy ellentétben áll a szerző előbbi megállapításával, amely szerint a v mint a tővéghangzó jele a -t képzős névszói származékokat volt hivatva elkülöníteni a melléknévi igenéviek tői. örömmel látom, hogy a csonka tövek létrejöttének magyarázatában Benkő is fontos szerepet tulajdonít a gazdaságosságnak, hivatkozva ós építve arra a megállapításomra, hogy a beszélők a szóalakok felépítésében gyakran mellőzték a nélkülözhető magánhangzókat s a velük járó külön szótagokat, ami a tővéghangzók eltűnését minden másnál jobban segítette (172). A csonkatövűsóggel összefüggő morfofonetikai jelenségeket erre a felismerésre támaszkodva szintén újszerűen és nagy körültekintéssel vizsgálja (178). 8. A toldalékmorfémákkal ós a grammatikai segódszókkal foglalkozó, s fontosságának megfelelően igen tekintélyes terjedelmű fejezet (179—287) a monográfiának megítélésem szerint különösen jól sikerült fejezete, amelyben a szerző a magyar történeti alaktani kutatásoknak minden eddiginél elmélyültebb, sokoldalúbb és meggyőzőbb analízisét és szintézisét nyújtja. Mérlegre kerülnek itt a folyamatos melléknévi igenévnek, a -ság/ség képzőnek, a -hat/-het igeképzőnek, a műveltető ós szenvedő igék képzésének, a visszaható igeképzőknek, a gyakorító képzős igealakoknak a kérdéskörével kapcsolatos eddigi kutatások eredményei. Benkőnek ezekkel kapcsolatos kiérlelt és megfontolt állásfoglalásaival lényegében egyetértek, s legfeljebb egy-két esetben tenném a hangsúlyt máshová, mint ő. így a -ság/ség képző eredetére vonatkozó újabb nézeteket kevésbé utasítanám el, a -hat/-het igeképző kiformálódásával kapcsolatos eddigi magyarázatok helyességében viszont nála jobban kételkednék, itt ki nem fejthető okokból. A magyar szenvedő ige képzőjéről viszont esetleg többet mondanók. Páratlanul ötletesek a birtokos személy jelek kérdéskörével kapcsolatos fejtegetések. A rendszerszerű ós funkcionális nyelvszemlélet igen meggyőző alkalmazására kerül sor ezekben. A szerző több évtizedes kutatásainak foglalatát tárja elénk itt is. Nem lehet kétséges, hogy megállapításai az utóbbi évtizedek magyar nyelvtörténeti kutatásainak csúcspontját jelentik. így minden eddiginél kielégítőbb és hihetőbb az a magyarázata, hogy a magyar 2. személyű birtokos személyjel a 'te' jelentésű ősi személyes névmás agglutinálódásával úgy fejlődött ki, hogy a -t, a későbbiek során funkcionális okokból zöngésült. Ugyanis csak így lehetett elkerülni az eredetibb -t végződésnek a locativusi í-vel, főleg pedig a -t tárgyraggal való egybeesése miatt támadt zavaró homonímiát. Teljesen új ós számomra — gondolom, mások számára is — szintén igen meggyőző a szerzőnek a többes 3. személyű birtokos szemólyjel eredetére vonatkozó megállapítása, amely szerint ennek kiformálódásában személynóvmási elemnek nem volt szerepe, mivel itt eredetükben puszta -k többesjeles formákat kell keresnünk, amelyeknek magánhangzója egyszerű tővéghangzó, s melyek csak későbbi hasadással különültek el a többesjeles alakoktól (198). Szintén nagy körültekintéssel fogalmazta meg a szerző az igejelek (203—217), valamint a nóvszóragok (217—235), továbbá az igeragok (235—257) kialakulására vonatkozó, mindig árnyalt és kiegyensúlyozott nézeteit is. Lényegében ezeket is el lehet fogadnunk. A tárgy ragtalanságával kapcsolatosan elmondottakhoz (217 kk.) legfeljebb azt tenném hozzá, hogy ennek oka talán a nomen-verbumok kérdésével függ össze. De hogy miképpen, azt egyszer — esetleg — másutt adnám elő.