Nyelvtudományi Közlemények 82. kötet (1980)
Tanulmányok - Radics Katalin: Tipológia és nyelvtörténet [Language History and Typology] 3
3G RADIOS KATALIN hatjuk, hogy a „nyelv szelleme" szerint, hagyományosan járnak el, ha újításként valamely meglevő grammatikai eljárásra vagy elemre ruházzák át az elveszett funkciót, s ezzel konzerválják, továbbra is fenntartják az adott nyelv „életmódját". Ha például egy SOV típusú nyelvben a szóvégek redukálódása következtében eltűnik vagy megromlik az esetrendszer, akkor a hagyományos, agglutinatív „életmód" folytatását teszi lehetővé, ha az eseteket újításként az affixált személy-jelölő morfémák kezdik megkülönböztetni. Vagy ha adott esetben szükségessé válik a tárgy határozottságának a megkülönböztetése, továbbra is fönnmaradhat az SOV-típusnak megfelelő „életmód", ha a személyjelölő szuffixumok vállalják a szerepet, s nem kell a típussal inkonzisztens (SVO) szórendi változathoz fordulni vagy a típusnak ugyancsak nem megfelelő névelő kifejlesztéséhez folyamodni, és így tovább. A funkciók számának a megnövekedése azonban valószínűleg nemcsak a típust, hanem a funkciót vállaló nyelvi elemeket is konzerválja; nehezebben nélkülözhető olyan nyelvi elem, amely sokféle szerepet játszik a mondatalkotásban.17 8.2. A fönti három érvvel azt a tételt próbáltam alátámasztani, hogy az affixált személy-jelölés egyszer kialakult eljárása lassabban változik, mint egyéb, tipológiailag releváns tulajdonságok, annak ellenére, hogy a szavak redukálódásnak kitett végén helyezkedik el. Az ellentmondás feloldásával kapcsolatban azonban még egy megszorítást szükséges megtenni. Arról van szó, hogy csak az affixált személy-jelölés elve konzervatív, maguk a személy-jelölő morfémák hangalakilag valószínűleg sokkal gyorsabban változnak — éppen a szóvégi helyzet miatt —, mint egyéb morfofonológiai jelenségek. A személy-jelölő affixumok gyors hangalaki változására utal, hogy a nyelvek egy jelentős részében sokféle személy-jelölő paradigma van — az ige idejétől, módjától, aspektusától, igenemétől stb. függően. A változékonyságra utal az is (vö. LEHMANN 1973), hogy a személy-jelölő affixumoknak az igemódosító affixumokhoz viszonyított rendje, s — tegyük hozzá — a birtokos személy-jelölő affixumoknak az eset jelölőkhöz viszonyított rendje nem túlságosan szabályos még rokon nyelveken belül sem; sok esetben valószínűleg különböző korokban képződött, illetve újra betermelődött affixumok csatlakoznak ilyenkor a szótövekhez. Ha a nyelvben lefolyó hangtani változások miatt meggyengül az adott személy megkülönböztetésének a lehetősége, akkor elvileg két lehetőség adódik: vagy igénybe veszik az önálló (hangsúlyos) személyes vagy birtokos névmásokat, s az adott személy előfordulásakor így analitikus — és nem szintetikus — eljárással különböztetik meg a szóbanforgó személyt, vagy az történik, hogy a meggyengült ponton a régi, szintetikus elv szerint talál valamilyen szükség-megoldást a nyelv. Az előbbi eljárás egyrészt „veszélyes", mert típusváltoztatást eredményez az egyik személy használatakor, másrészt viszont, ha egy-egy esetben előfordul is, a paradigma többi affixált tagjának a létezése és állandó használata valószínűleg siettetni fogja a mielőbbi visszatérést az eredeti elvhez az adott személyben is. 17 Ezzel lényegében azonos elvet fogalmaz meg BENKŐ (1975. 30), bár ugyanakkor azt is leszögezi, hogy „a pre- és szuffixumok ellenálló képessége eléggé csekély". Ez utóbbi elv árnyaltabb megfogalmazására a személy-jelölő affixumokkal kapcsolatban a 8.2. pont alatt teszek kísérletet.
