Nyelvtudományi Közlemények 82. kötet (1980)

Tanulmányok - Radics Katalin: Tipológia és nyelvtörténet [Language History and Typology] 3

32 RADIOS KATALIN E paradigma egyes tagjait minden nyelvnek létérdeke fennállásának minden pillanatában megkülönböztetni, mert a mondatoknak csak egy igen kis töredékében, a személytelen szerkezetekben, ellipszisekben és interjekciókban fordul csak elő, hogy ne kellene a grammatikai személyt megjelölni.. A paradigmák belső strukturálódásának dimenziói minden valószínűség szerint az emberi beszédhelyzet roppant egyszerű konstellációjából adódnak: é n beszélek neked valami ről. További kategória-megoszlásra elsősorban a harmadik személyben van lehetőség, valamint a szám-kategória mentén. A nyelvek egyéb, grammatikai struktúrákat alkotó, centrális jelentőségű részrendszerei többnyire ennél jóval bonyolultabb konstellációk kifejezésére szolgálnak. Az esetrendszerek vonatkozásában például — egy durva, e dolgozatban is alkalmazott tipizáláson túl — sokkal több esély van egymástól eltérő belső strukturálódás megvalósulására, mint a személy-jelölésnél (vö. KOMLÓSY 1974. 1976). A személy-jelölő kategóriák szerveződésének dimenziói és a kategóriák csekélyebb száma ezért egyöntetűbb és szorosabb struk turálódást eredményez általában a nyelvekben az adott részrendszeren belül, mint más részrendszerekben, A személy-jelölő paradigmák rendszerének határait általában nagy biztonsággal lehet meghúzni a nyelvekben. Ez a tény valószínűleg részben ered csak abból, hogy a bennük szereplő kategóriák kis számúak és viszonylag univerzálisak. Bizonyára szerepet játszik az is, hogy míg más részrendszerek „szélei" elmosódnak, esetenként megkülönböztethetetlenül összeolvadnak más részrendszerekkel, a személy-jelölő paradigmák „széleit" meglehetős biztonsággal lehet elhatárolni más részrendszerekétől. Míg például nyelvészeti iskolák közt folyó viták kérdése lehet, hogy hány grammatikai eset van egy nyelvben, s mi tekinthető puszta viszonyjelölésnek, vagy hogy egy-egy igének mi vonzata még, s mi már szabad határozója, addig gyakorlatilag nem merül fel kétség afelől, hogy egy-egy morféma személy-jelölő funkciójú-e vagy sem (amellett, hogy más funkciói is lehetnek).16 Ebben az értelemben értem, hogy a személy-jelölő paradigmák struktúrája zárt. Az affixált személy-jelölő paradigmák fennmaradását bizonyára támogatja az a tény, hogy a szóbanforgó nyelvekben két mondattani kulcspozícióban is előfordulnak: az igei szerkezetekben és a birtokos szerkezetekben. Tovább növeli a túlélés esélyeit, hogy az esetek nagy részében anyagilag is megegyezik a birtokos paradigma az igei paradigmáknak legalábbis egy részével. 8. 1.2. A névmások grammatikai természete: korlátozott részvétel a szerializációban. A személy-jelölő affixumok — eredetüket és funkciójukat tekintve egyaránt — csaknem tisztán névmási természetűek. A névmási jelleg sajátos jelleget kölcsönöz viselkedésüknek. Ismeretes, hogy BARTSCH és VENNEMANN (1972) úgy motiválták — modellelméleti szemantika alapján — a nyelvek tipológiai konzisztenciára való törekvését, hogy kidolgozták az ún. „természetes szerializáció" tételét. Eszerint a sorrendi korrelációk azért tartanak az egyöntetűség felé, 16 így az itt vizsgált amerikai indián nyelvek egy részének leírásában a harmadik személyű alakok rendszerét különböző — nyelvészeti tradícióktól függő — elnevezésekkel jelölik meg; pl. 3., 4., sőt, 5. személy (mindhárom tkp. 3. személy) vagy „proximate" kontra „obviative" (ezek is különböző feltételek szerint használt 3. személyű alakok).