Nyelvtudományi Közlemények 81. kötet (1979)

Tanulmányok - Péter Mihály: Telegdi Zsigmond: Bevezetés az általános nyelvészetbe 441

442 SZEMLE - ISMERTETÉSEK De legyünk derűlátóak és feltételezzük, hogy az ezredfordulóra kibontakozó új iskolai reform az emberközpontú stúdiumok sorában helyet szorít majd a legfontosabb általános nyelvi alapismereteknek is. Rögtön felvetődik azonban a kérdés, hogy mit tanítsunk „általános nyelvi alapismeretek" címen, s nyomában mindjárt a másik: hogyan készítsük fel a jövő tanárait e reménybeli új tantárgy (vagy tantárgyrósz) oktatására? Nos, e kérdések távlatába helyezkedve mindjárt elöljáróban leszögezhetjük azt, amit a recenzió műfaji szabályai szerint végső konklúzióként kellene megfogalmaznunk: Telegdi Zsigmond könyve magas színvonalú, több tekintetben úttörő jellegű és egészében sikeres kísérlet az emberi nyelvről ez idő szerint nyert legfontosabb alapismereteink korszerű tudományossággal kifejtett, ugyanakkor didaktikusán rendezett és „átszűrt" összefoglalására. Szögezzük le mindjárt azt is, hogy a szerzőnek roppant nehéz feladattal kellett megküzdenie. A már-már áttekinthetetlenné terebélyesedett nyelvészeti szakirodalom figyelemmel kísérése, vagy akárcsak a téma szempontjából releváns művek számbavétele még az olyan imponálóan széles látókörű tudóst is, mint amilyen TELEGDI ZSIGMOND, szinte megoldhatatlan feladat elé állítja. Másfelől, noha a nyelvtudomány az utóbbi évtizedekben valóban lényeges felismerésekre jutott, e felismerések korántsem minden esetben kristályosodtak ki egyértelmű ós általánosan elfogadott meghatározások alakjában (még olyan kérdésekben sem mint pl. a nyelv funkciói, rendszerszerűsége, jeltermószete). A különböző nézetek, értelmezések akárcsak megközelítően teljes felsorolása mértéktelenül felduzzasztottá volna a könyv terjedelmét, kockáztatva egyúttal annak didaktikus céltudatosságát is. A szerző ezért a különféle nézetek bemutatását többnyire csak a legjellemzőbbek vagy tudománytörténeti szempontból el nem hanyagolhatóak szembesítésére korlátozta, miközben következetesen igyekezett kidomborítani a kérdések marxista szellemű megközelítését, illetve megválaszolását. Ez a módszer lehetővé tette, hogy a szerző elkerülje az eklekticizmus és a dogmatizmus buktatóit és számos esetben alkotó módon fejtse ki gondolatát a szóban forgó kérdésekről. A marxista nyelvszemlélet ugyanis (akárcsak maga a marxizmus) nem tekinthető zárt, minden részletében végérvényesen kidolgozott doktrínának. Jóllehet a marxizmus klasszikusainak számos, közvetlenül a nyelvre vonatkozó, alapvető érvényű megállapítását ismerjük, a marxista nyelvtudományt mégsem foghatjuk fel tételek ós meghatározások gyűjteményének. (Hiába keresnénk, például, a mondat vagy a fonéma „marxista meghatározását".) Éppen ezért nem tekinthető ellentmondásosnak az a tény, hogy a materialista dialektika elveit és módszereit alkalmazó nyelvészek körében nincs teljes nézetazonosság szaktudományuk bizonyos kérdéseit illetően. Talán e sorok írója részéről sem szerénytelenség, ha Telegdi Zsigmond könyvével kapcsolatos észrevételeit a marxista nyelvszemléleten belül mutatkozó nézet- és ,,hangsúly"-különbségek közé sorolja. A könyv szerkezete némileg eltér a hasonló tárgyú munkákétól: tizennyolc fejezete három csaknem egyenlő részre oszlik. Az első rósz a nyelv lényegi tulajdonságaival (kommunikatív funkciójával, jelszerűsógóvel, a nyelvi jelentés természetével) foglalkozik. A második rész fejezetei a nyelv szerkezeti felépítését, az egyes nyelvi szintek sajátosságait taglalják. A harmadik rész olyan fontos kérdéseket tárgyal, amelyeket a Saussure-i felfogás az ún. külső nyelvészetbe vagy legalábbis a szűken értelmezett languenyelvészeten kívülre helyezne (a nyelvek belső sokrétűsége, történeti nyelvészet, nyelvhasonlítás, nyelv és gondolkodás, nyelv és társadalom). Ez a felépítés kétségtelenül bizonyos átfedésekhez, pontosabban szólva, korábbi megállapításokra történő visszautalásokhoz vezet; ezek azonban nem hatnak zavarólag, s az előadást nem teszik terjengőssé, ellenkezőleg: segítik az olvasót az okfejtés logikai következetességének nyomon követésében, az összefüggések megértésében, a tudományos munkában oly fontos „close reading" készségének, a gondolkodás fegyelmezettségének kialakításában. Az első fejezet az általános nyelvészet tárgyát a nyelvek felépítése, működése ós történeti mozgása általános törvényszerűségeinek kutatásában határozza meg (9). Ezzel kapcsolatban a szerző felsorolja azokat az alapvető tulajdonságokat, amelyek a természetes emberi nyelvet egyfelől az állatok jelzéseitől, másfelől az ún. mesterséges nyelvektől (pl. a matematikában ós a modern logikában használatos jelrendszerektől) megkülönböztetik. Az ismert nézetet, miszerint az állat „nyelve" vele születik, az embernek viszont tanulnia kell a magáét, Telegdi olyan értelemben pontosítja, hogy az alapvetően örökletes képességen alapuló állati kommunikáció az egyedi fejlődés során bizonyos kiegészítő, továbbfejlesztő tanulással egészül ki, másfelől az anyanyelv elsajátítása sem egyszerű tanulás, hanem egy különös, sajátosan a nyelvre irányuló képességen alapul, amely a központi idegrendszer érési folyamatának haladásával bontakozik ki, ha adva vannak a szükséges társadalmi feltételek, a beszélő környezet. ,,Ezt a feltevést megerősítve látjuk" teszi hozzá a szerző, „ha tekintetbe vesszük, milyen roppant feladat igazában egy