Nyelvtudományi Közlemények 78. kötet (1976)

Tanulmányok - Szalamin Edit: A magyar mondatformák kérdéséhez [cirill] 453

458 SZALÁMIN EDIT szerűtkn, hogy elsősorban viszonyt fejez ki, a legtipikusabb kopulaige két megne\ező alakban álló névszói tag közt" — írja ELEKFI LÁSZLÓ (12, 207). A csoportok elemzése azt mutatja, hogy az igei állítmány jelentésének általánosulása s vele párhuzamosan szemantikai „kiürülése" a grammatikai ós lexikai információ fokozatosan élesedő' polarizációjához vezet (38, 275). E polarizáció végső formája a (4) csoport, amelyben az állítmány teljes szemantikai tartalmát a névszó, grammatikai tartalmát teljes egészében a kopula {vagyok, vagy, 0. . .) sűríti magába. A polarizáció e ténye logikusan vezet el ahhoz a gondolathoz, hogy a kopula megjelenése feltételezi az elvont ill. konkrét jelentésű igék tömegének meglétét az adott nyelvi rendszer keretei között, hiszen polarizáció csak ott jöhet létre, ahol a szélső pontokra húzódó összetevők eredetileg együtt, egységben vannak. A szemantikai ós grammatikai összetevőknek ez az „eredeti" egysége (mely lehet kisebb vagy nagyobb fokú, lazább vagy szorosabb,) az igei állítmányú mondatokban mutatható ki, s a teljes polarizáció a nominális mondatokban megy végbe: Tisztként szolgált —> Tiszt volt. A lexikailag tartalmas, teljes értékű igék és a van kopula, valamint a kopulaszerű marad, múlik, közötti kapcsolat bizonyítéka — nézetem szerint — az az egyébként közismert tény, hogy mind a kopula, mind a kopulaszerű igék meghatározott jelentésekkel funkcionálhatnak igés mondat igei állítmányakónt is: Van igazság ; Az idő múlik; Te mehetsz, én maradok. Az ÉrtSz. adatai szerint a múlik-naik öt, a maradnaik kilenc, a mn-nak ötvenkilenc teljes értékű igei, „főigei" jelentése van. — Vélekedésem szerint a szóban forgó kapcsolat másik, nyelvtörténeti bizonyítéka az a szintén közismert tény is, amely szerint ,,a factitivus—translativuszi vonzat a lesz igének egykor egyetlen szerkezeti lehetősége volt, aminthogy valaha a marod is lativuszi -nak, -nek, vagy -vá, -vé ragos határozóval járt (azaz igei állítmányként funkcionált — az én megjegyzésem), nem pedig állítmányi nominativusszal "(32, 328). A szinkron rendszerben tehát kimutatható az igei állítmány mozgása, amely a konkrét igék tömegétől az elvont igék sokaságán át az egyetlen van kopuláig tart. A mondatformákra vetítve: verbális mondat -+ nominális mondat a levezetés iránya. Ennek a mozgásnak mély értelme van: arra utal, hogy az adott nyelvi változásban is (az igés mondatforma névszóssá alakulásában) belső, szükségszerű mozzanat, ellentmondás a fejlődés rugója. Úgy tűnik, az ellentmondás bizonyos igés mondatok grammatikai-szemantikai szerkezete és kommunikatív célja között feszül. Ha pl. az Elsőnek tudta meg a hírt mondatban a közlés szempontjából az elsőnek határozó a leglényegesebb, azaz egy egyes szám 3. személyű alanyról szólva az a legfontosabb, vagy valamiben első, akkor bizonyos feszültséget láthatunk abban, hogy a közlés adott formájában az elsőnek határozó nincs közvetlen szintaktikai kapcsolatban az alannyal: 0 ő elsőnek, csak a saját lexikai jelentéssel bíró igei állítmány közvetítésével: ő elsőnek tudta meg. Ez a feszültség oldódik fel a nominális mondatformában: ő volt az első , aki megtudta a hírt, amelyben a két névszó, alany és „határozó" „közvetlenül" vonatkozik egymásra. A létrejött névszói-igei mondatforma az igeihez viszonyítva új minőséget jelent, amelyre új mondattani viszonyok jellemzők: az első nem határozója, hanem állítmány a az ő alanynak. 6.4. Meg kell jegyeznem, hogy mondattani szakirodalmunkban ez a gondolat sem egészen új. Hadd idézzem KABOLY SÁNDOB AZ értelmező