Nyelvtudományi Közlemények 74. kötet (1972)

Tanulmányok - B. Lőrinczy éva: Jakobson fonológiai elmélete egy magyar hangtani vizsgálat szemszögéből [Jakobson’s Phonological Theory from the Point of View of Hungarian Phonetic Analysis] 71

80 B. LÖRINCZY ÉVA ségében érvényes törvényszerűségek, más szóval: a nyelvi univerzálék, illetőleg kvázi-univerzálék megismeréséhez vezet. 3.3.9. Mutatis mutandis ugyanerről van szó, amikor a fonémán túli megkülönböztető jegyek kutatásában a fonémarendszer változatlan, invariáns elemeinek a felderítését látja, ami csakis a fölösleges, redundáns tulajdonságok ,,eltávolítása" útján és után lehetséges. Hiszen az implikációs törvények kizárólag az előzőleg már feltárt invariáns elemekre épülnek. 3.3.10. Amire az implikációs törvényekkel és az invariáns elemekkel kapcsolatban utaltam, az a binarizmusra mint elméletre általánosságban is igaz: JAKOBSON tételei a fonológiai szinten végzett konkrét kutatásokra épültek, de megfogalmazásuk már mindig a nyelvi rendszer többi (pl. morfológiai, szintaktikai) szintjére való kitekintéssel, sőt a nyelvekre általában vagy csaknem általában érvényes törvények megállapításának igényével történt. Értékelni és bírálni is csak ennek a szem előtt tartásával szabad. 3.4. Mindezideig nem ejtettem szót arról, hogyan viszonyul JAKOBSON, illetőleg a jakobsoni elmélet a prágai iskola klasszikus fonémadefiníciójához, mely szerint a fonémának jelentésmegkülönböztető szerepe van, azaz: valamely fonémának egy másikkal való felcserélése a szójelentés megváltozását eredményezi. Mivel ebben a tekintetben JAKOBSON megnyilatkozásai és kutatói gyakorlata között bizonyos fokú ellentmondást látok, ez a kérdés már átvezet az eddigi tárgyilagos (vagy legalábbis arra törekvő) ismertetésből a saját nézeteimet vagy ezeket is tartalmazó kritikára. (Ez a nyomatékos ,,is" elsősorban azt jelenti, hogy bírálatomban — mint erre többször utalni fogok — felhasználtam a megfelelő szakirodalom, pontosabban a megfelelő szakirodalom egy részének tanulságait; teljességre természetesen ebben a vonatkozásban már csak időbeli és terjedelmi okokból sem törekedhettem.) 3.4.1. Az, hogy a binarizmus lényegét minden nehézség nélkül ismertethettem anélkül, hogy az előbb említett fonémadefiníciót érintettem volna, önmagában is jellemző. Túllépett rajta a szerző, gondolhatnánk, különösen ha azt is számon tartjuk, hogy elmélete révén új fonémameghatározást alkotott, amely esetleg elmoshatta előle a tulajdonképpeni kiindulópontot. Csakhogy a fonéma jelentésmegkülönböztető szerepét még akkor is hangsúlyozza, amikor a fonémát már rég elsősorban mint megkülönböztető jegyek nyalábját tekinti, s e jegyek felderítése közben ki kellett derülnie, hogy ezeknek, illetőleg a belőlük alakult fonémáknak nem ilyen közvetlenül, hanem csak közvetve, a morfémán keresztül van a szójelentéshez köze. Az, hogy a Preliminaries-t megelőző munkáiban ez így van, még érthető, hiszen elmélete hosszú időn keresztül csak alakult. De már például az, hogy a klasszikus definíció, pontosabban ennek példákon való bemutatása ennek bevezetőjébe is bekerül, eléggé meglepő. Legmeglepőbb azonban mégis az, amikor jóval elméletének összefoglaló kifejtése után is találkozunk ugyanezzel az állásfoglalással, sőt ennek részletes elemzésével, mint például a legújabban 1968-ban megjelentetett, a fonológiának a fonetikához való viszonyáról írott terjedelmes tanulmányában. A kutatók többsége a binarizmus értékelése, alkalmazása közben erről az ellentmondásról egyáltalában nem vesz tudomást. De ha valaki JAKOBSON-nak a fonéma jelentésmegkülönböztető szerepéről mondott nyilatkozatait is számon tartja, ami különben nemcsak jogos, hanem természetes is, akkor könnyen maga is ellentmondásokba keveredik, két különböző mederben kénytelen evezni egyszerre. Ez történt például SAUMJAN-nal, aki a fonológus sze-