Nyelvtudományi Közlemények 72. kötet (1970)

Tanulmányok - Kiefer Ferenc: Egy új jelentéselmélet felé [Towards a new theory of meaning] 193

196 KIEFER FERENC ták, amit az eddigi bírálók (BoLiNGERtől BiERWisaaig) érintetlenül hagytak. Egyrészt az újabb szerzők megkérdőjelezik azt az állítást, hogy a szemantikai komponens csupán interpretatív (azaz nem generáló) funkciót tölt be. Másrészt a mélystruktúrára vonatkozó újabb kutatások valószínűsíteni látszanak egy még merészebb állítást, ti., hogy a mélystruktúrának olyan absztraktnak kell lennie, hogy szinte teljesen elveszíti szintaktikai jellegét (Ross—LAKOFF). Az egész generatív nyelvelmélet eddigi felépítése tehát megfordíthatónak látszik. Az első szint az absztrakt és univerzális szemantikai szint: véges számú szemantikai kategóriából a (véges számú) szemantikai (logikai) műveletek absztrakt szemantikai struktúrákat hoznak létre. A következő szinten, amely a lexikalizáció szintje, a szemantikai kategóriáknak megfelelő morfémákat helyettesítjük be. Majd a szintaktikai szinten az eddigihez hasonló (azaz kategoriális = kontextusmentes és transzformációs) szabályok állítják elő a különféle szintaktikai struktúrákat, amelyek aztán, utolsó lépésként, fonetikailag realizálódnak. Ezt a felfogást képviseli az M. I. T. iskola több fiatal kutatója (J. MCCAWLEY, J. R. ROSS, G. LAKOFF), a berlini strukturális nyelvészeti munkacsoport néhány munkatársa (M. BIERWISCH, K. E. HEIDOLPH), továbbá a nyugatnémet H. BREKLE. Bizonyos mértékig hasonló elképzelést találunk MELCSUK és ZSOLKOVSZKIJ munkáiban(MELCSUK—ZSOLKOVSZKIJ 1966 és 1967), valanint KÁROLY SÁNDORnál, akik sokat tanultak a generatív nyelvelmélettől is. Nem szólunk itt SAUMJANTÓI (SATJMJAN és SATJMJAN—SZOBOLJEVA), aki szintén kísérletet tett néhány szemantikai reláció (elsősorban a mondat-szinonimia) formalizálására. SAUMJANnak mind az alapkoncepcióját, mind a formális apparátusát elhibázottnak, helytelennek találjuk (KIEFER 1967a). Éppen ezért nem hisszük, hogy úgynevezett generatív—applikatív modellje komolyabb mértékben hozzájárulna egy új szemantika-elmélet kialakulásához. KATZ és FODOR érdeme elsősorban az, hogy elindított egy folyamatot, amely sok új eredménnyel gazdagította a nyelvtudományt. KATZ és FODOR eredeti elgondolása már majdnem minden vonatkozásban túlhaladottnak tekinthető. Legbiztatóbbnak azok a munkák ígérkeznek, amelyek konkrét nyelvi anyag vizsgálata alapján igyekeznek megfelelő általánosításhoz jutni, ily módon kísérelve meg a meglevő elmélet kereteit betölteni és tágítani. Ez a ,,mikroszemantika" sokkal gyümölcsözőbbnek látszik, mint bármilyen deduktív szemantika-elmélet, amely a nyelvi valóság szinte mérhetetlen gazdagsága miatt alighanem eleve sikertelenségre van ítélve. A „mikroszemantika*' terén eddig BENDIX, FILLMORE és BIERWISCH munkái a legtöbbet ígérőek. BENDIX WEINREICH tanítványa volt és a WEiNREiCH-féle elmélet néhány részletét kívánja konkrét anyagon ellenőrizni. Munkásságának középpontjában az igék jelentésének vizsgálata áll. FILLMORE CHOMSKYétól kissé eltérő elképzelésekből kiindulva szintén elsősorban az igék szemantikájával foglalkozik. Lényeges felismerései közé tartozik az igék jellemzésénél szerepet játszó esetkategória mély (szemantikai) és felszíni értelmezésének megkülönböztetése. így például a ,,tárgy" kategória a felszínen (azaz az aktuális mondatban) különbözőképpen realizálódhat, de a realizálási lehetőségek körét a „tárgy" esetkategória szabja meg. Hasonlóképpen fontos szempontja a FiLLMORE-féle ige-szemantikának a jelentésnek a preszuppozíciótól való elválasztása. A preszuppozíciók a beszélőnek vagy hallgatónak azon feltételezései, amelyek a mondat jelentését kiegészítik, mintegy „kísérik". Egy állító-tagadó mondatpár mondatai különböző jelentésűek, a preszuppozíciók szempontjából viszont egyformák. A preszuppozíciókat úgy is értelmezhetjük, mint a mondatból levonható következteté-