Nyelvtudományi Közlemények 72. kötet (1970)

Tanulmányok - Boros Rezső: Beszéddallamok, különösen a köszönés és kiáltások hanglejtése (cirill) 175

BESZÉDDALLAMOK, KÜLÖNÖSEN A KÖSZÖNÉS ÉS KIÁLTÁSOK HANGLEJTÉSE 177 A színész az ereszkedő hanglejtésűt megismételte, harmadszorra azonban magasabban kezdte és nagyobb hangközökkel „fontoskodott". B alatt mást, egy lehetséges emelkedő hanglejtést közlök, szintén nem magyaros szóközép-,,kihangsúlyozással" (ha tetszik ,,kiénekléssel")..Ezek a köszönések bizony nem követik az értelmi hangsúlyozást {jó napot/Kvánok), a szavak egybeolvadnak és troheikus lüktetést mutatnak. (Ezt követtem a lekottázásban'is.) — Az idegenszerű ízű emelkedő-visszazuhanó hanglejtést (B) aligha ismételte a színész, mesterkélten, sőt komikusan hatna. Jelen kis írásom szakbírálója, Elekfi László, a B jelzésű köszönést úgy kívánja helyesbíteni, hogy az kérdő hanglejtésű felszólítás. Valóban, igen hasonlít a kérdés hanglejtéséhez, de kérdésnél az elején szűkebb emelkedő hanglejtések lennének, a végén pedig bizonyára még nagyobb zuhanás. A különbség valóban árnyalati. PL: Viszed innen ezt a szemét holmitÏ! Ji'mapot kívánta tok? A köszönés ez általános, a magyar hangsúllyal nem egyező, lendületes „kiéneklésének" lélektani okát látom: az ezerszer egyformán ismételt köszönést nagyon unná a köszönő ,,semmitmondó" (sőt esetleg kelletlenül ható) ereszkedő hangsúllyal annyiszor „ledarálni" s ezért viszi bele a dallamot. Gyakran búcsúzunk ilyen szóközép-kiénekléssel: A lemutató nyíl \ félhangnál kisebb, mintegy negydhangnyi hangmélyítést jelöl. Bár ez esetben írhatnánk félhangot is (desz — c). — E példában, bár alakulhatott szerintem a nagylépés német hatásra is, a német hangsúlyozás (és beszéddallam) mégis — paradoxon — „magyarosabb", mint a miénk. A gyerekek köszönése vidéken „keziccsókolom" (Sóskúton lakom). Az ige hangsúlyozásával; kezdeti hangsúllyal ma már Pesten gunyoros mondattöltelékké vált. — A gyerekek ellenben legszívesebben „Csókolom"-ra rövidítik. Kedves hévvel A hívás körébe vág a másik háromszoros színészi beszéddallam. Pirandello egy szicíliai történetét adták a rádióban (még a harmincas években). A gazda neve Don Lolo volt. Kiáltozva háromszor hívta a színész,2

de — mesterkélten — először a harmadik, azután a második, végül az első szótagot énekelte (hangsúlyozta) ki (tehát hibásan): Don Lolo! Don Lolo ! Don Lolo! 2 A történetben egy álló cseréphordóba beleszorul a mesterember. 12 Nyelvtudományi Közlemények 1970/1.