Nyelvtudományi Közlemények 71. kötet (1969)

Tanulmányok - Imre Samu: Szathmári István, Régi nyelvtanaink és egységesülő irodalmi nyelvünk 469

470 SZEMLE - ISMERTETÉSEK lag újabb tudományágban különösen jelentős kérdés; foglalkozik az irodalmi nyelv, valamint a nép, a társadalom történetének összefüggésével; részletesebben ismerteti saját vizsgálati módszerét; kitér az irodalmi nyelv vizsgálatának és más diszciplínáknak a kapcsolatára is. Idevágó fejtegetései jól felhasználhatók a jövő ilyen irányú kutatásaiban. Számos gondolatébresztő megállapítása közül mindössze azzal nem érthetek teljes mértékben egyet, hogy irodalmi nyelvünk kezdeteinek kialakulását — régebbi nézeteivel egybehangzóan — ebben a munkájában is lényegében a honfoglalás koráig viszi vissza. E szerint a felfogás szerint tehát a magyar irodalmi nyelv története azonos lenne írásbeliségünk történetével, vagyis a legszélesebb értelemben vett írott nyelv történetével. Ezt a gondolatot pedig más helyen (14.1.) maga SZATHMÁRI is nagyon logikus megokolással határozottan elveti. A munka gerincét a XVI—XVII. századi nyelvtanírók (Sylvester János. Dévai Bíró Mátyás, Szenczi Molnár Albert, Geleji Katona István, Komáromi Csipkés György, Pereszlényi Pál, Kövesdi Pál, Misztótfalusi Kis Miklós, Tsétsi János) műveinek nyelvi vizsgálata adja. A vizsgálat módszere mindvégig egységes és következetes. A helyesírás általános jíroblémái mellett előre kiválasztott ,.kulcsjelenség"-eket vizsgál, főképpen a hangtan, részben az alaktan területéről; például az é: i, e(ë): ö, ő: ű, palatális-apalatális viszony, a mássalhangzónyúlás; illetőleg a hangtani-helyesírási szempontból problematikus névszóragok, képzők, valamint az alaktani szempontból jelentősebb igealakok. A kulcsjelenségek száma első olvasásra talán túlságosan csekélynek látszik. De a feldolgozott anyagot jobban megvizsgálva kiderül, hogy számuk reálisan aligha volna növelhető. S a kiválasztott jelenségek zöme nagy hatású, potenciálisan viszonylag sok morfémát érint, tehát a nyelvi egységesülés folyamatának vizsgálatára kiválóan alkalmasak. A kulcs jelenségek felvétele módszertani szempontból is feltétlenül gyümölcsöző volt. Az egyes nyelvtanok vizsgálatából leszűrt eredmények így reálisan összevethetők, ami biztosítja azt, hogy a kutatás tudatosan haladhasson a kijelölt cél felé. Az mindenképpen sajnálatos, hogy a mondattani jellegű kulesjelensógek száma csupán kettő (az aki, amely, ami névmás használata, ós a számjelzős névszók), de a vizsgált grammatikák jellege ennél több jelenség kiválasztását valóban nem nagyon tette lehetővé. Az egyes nyelvtanok vizsgálata lényegében azonos módon történik. A szerző rövid életrajzával kezdődik. (Ez a munka célját tekintve igen jelentős mozzanat, ugyanis utal a szerzőt ért nyelvi-nyelvjárási hatásokra.) Ezt követi a vizsgált nyelvtan keletkezési körülményeinek, forrásainak megállapítása, a nyelvtan felépítésének ismertetése, a kulcsjelenségek részletes vizsgálata. Igen fontos része minden fejezetnek az eredmények ,,ellenpróbája"; tehát annak megvizsgálása, hogy a szerző hogyan érvényesítette helyesírási-nyelvtani elveit- saját munkáiban. Az a nyelvi kép, amely ezekből a fejezetekből kirajzolódik, s amelyet munkája utolsó fejezetében a szerző is tömören összegez, nagyon tanulságos, ós a vizsgált két évszázad távlatában szinte teljesen egyértelmű. Sylvestertől Tsétsi felé haladva a vizsgált kulcsjelenségek realizációi a nyelvtanokban — bizonyos ingadozásokkal — egészen határozottan a mai irodalmi állapot felé közelednek. A gyakorlat, tehát a nyelvtanban lefektetett elvek érvényesülése a szerzők más műveiben, lényegében hasonló képet mutat még akkor is, ha az ingadozás skálája jóval szélesebb. Ebben azonban szerepe van már a szerző esetleges következetlensége mellett az irodalmi nyelvünk egységesítésében oly nagy szerepet játszó nyomdászoknak, korrektoroknak is. SZATHMÁRI ISTVÁN könyve kiérlelt, szilárd eredményeket nyújtó, logikusan felépített, igen értékes mű. Feldolgozott anyagával nem csupán új színt jelent az irodalmi nyelvi kutatásokban, hanem két évszázadot átölelő, esetenként szinkrón jellegű, de összességükben diakrón metszetet adó kutatásai iijabb lendületet adhatnak az irodalmi nyelv vizsgálatának. Az eddigi irodalmi nyelvi vizsgálatokhoz viszonyítva nagy többletet jelent ez a munka azzal, hogy a szerző összeállította és értékelte a nyelvtanírók elszórt stilisztikai jellegű megjegyzéseit, s ezzel mintegy előkészítette egy részletesebb történeti stilisztika munkálatait is. SZATHMÁRI munkája közvetve nyelvtudományunk egy nagy adósságára is felhívja a figyelmet: a nyelv járástörténeti kutatások erősen hézagos voltára. Számos esetben szinte szemünk láttára küszködik a szerző a különféle nyelvi ötvözetekkel, amelyeknek minden bizonnyal nyelvjárási gyökerei vannak, de ezek magyarázatához többnyire csak elszórtan és nagy általánosságban tudja igénybe venni a nyelvjárástörténet segítségét. így néha-néha eléggé bizonytalan feltevésekkel kell élnie, s valószínűnek tartom, hogy SZATHMÁRI munkájának eredményeit a jövő kutatása lényegesebb módon elsősorban éppen ezen a területen fogja majd korrigálni. IMRE SAMU