Nyelvtudományi Közlemények 70. kötet (1968)

Tanulmányok - Tompa József: Művészi archaizálás és stílusutánzás [Künstlerische Archaisierung und Stilnachahmung] 87

96 TOMPA JÓZSEF ő szent akarattya ellen zúgolódók; és ne haraguggyon édes néném se, hogy kedet igy vénitem; mert az már tsakugyan nem járja, hogy száznegyvenkét esztendős öttse légyen kednek. — Az a' mi nagy szeréntsénk édes néném, hogy én voltaképpen mindig tsak gyermek voltam . . . Kednek szerentséje, mert nem vénitem, ha Mathuzsálem lennék is; magamnak, mert bizony nem tud más igazán szeretni, ha nem a' gyermek. A' világ keserűségében pedig a mi édesség vagyon, mind 'a szeretetből vagyon". Előfordul azért, hogy az utánzat egy régi műfaj stílusát is szinte teljes egészében tudja követni. Laczkó Géza, aki a képzett nyelvész történeti ismereteit még a művész rovására is érvényesítette régies szövegeiben, a kódexek legendáinak mintájára ,,Mester az kohnyán" címen szinte új nyelvemléket teremt (bár ortográfia jávai már ő is könnyebbé tette az olvasó munkáját). Egy részlete: ,,Az időben vala ez kalastrom feje Amborus atya, kinek mikoron láták vala az frátörök, hogy híre-neve kihíresedett volna, igen kezdek ott őt tisztelni. Isteni dicséretnek idején mindnyájan az frátorok imádságra adák ennen magokat;... végezvén kedég az áhítatosságot kiki cellájába vonulván avagy édességös cilíciomtermő süldisznait eteté vala, avagy az szent elmélködés mélységében bocsájtván magát, nyugton ül vala" (1. Sátán Trismegistos olvasója 144). Máskor még nehezebb eldönteni, hogy az új szerző a régi kor nyelvét érzékelteti-e inkább, vagy a letűnt idő egyik jellegzetes költőjét utánozza. Például Szécsi Margit ,,Az Petrőczi Kata Szidónia korábul való ének"-ét veszem (az Űj heraldika című 1967-i verseskötetből). írója itt az őt mint asszonyt és költőnőt érő megbántásokat panaszolja el (lassan megbékélve), mégpedig tudatosan első nevesebb költőnőnk zordon századához s az ő egyéni sorsához is igazítva a maga szavait. Eleje: Az ki sólyommadár, szélsebesen járó, csakhamar megölik, ha nem kézreszálló. Egy gazda kezétől eljegyezett ráró, pusztulást vesz attól, mihelyt már nem használló. Vajha ne születtem volna e szép korban, nem kellene írást tennem csak suttyomban ! Erős volnék dalban, bőven hódulókban, mit bánnám: ki lábát nyomja uram titokban ! (I. h. 19—20.) A mai szerzőnek az 1700 táji korba való visszahelyezkedése csak némi korfestő archaizalast kívánna; a költőnő-előddel való részleges azonosulása ellenben Petrőczi Kata Szidónia egyéni utánzását okolná meg. Szembeötlő nyelvi archaizmusai: korábul; az ki; hóduló; böcsméll (ez táji értékű régiesség), a -ván, -vén igenévképző és a folyamatos melléknévi igenévi állítmány divatja; a vajha kezdetű mondatszerkezet. Ezek inkább a kor (vers)nyelvét általában jellemző elemek; ugyanígy maga a versforma is. (A „tudom, még visszakívánnak" szólam pedig a Thaly hamisította Bujdosó Rákóczi ,,Még a gyermekök is | Tudom, visszakíván !" mondatának a hatását is jelezheti.) Ezért — meg a Szécsi Margit egészében egyéni érzés- és gondolatvilága miatt — én valamivel inkább a kor, mint Petrőczi K. Sz. stílusutánzását látom e költeményben; a cím is csak e költőnő korára hivatkozik. (Művészileg nem is lényeges ez a kérdés.)