Nyelvtudományi Közlemények 68. kötet (1966)

Tanulmányok - Tompa József: Sajnovics nyelvhasonlításának legfurcsább népszerűsítője 437

SAJNOVICS NYELVHASONLÍTÁSÁNAK LEGFURCSÁBB NÉPSZERŰSÍTŐJE 445 része öszve volt már keveredve, vagy a Tatár név alatt bizonnyal a' Magyarok értettek. Mert Magyar Ilyes, a' mint oda érkezett, azoknak nyelvöket olly hamar meg nem tanulhatta, ha igazán Tatárok voltak, 's nem Magyarok. Ezeknek lakó helyök napkelet felé lehetett, Donetz vizének Tanaisba való szakadásán túl: a' mint már többször mondók, Etel, vagy Volga mentében" (RMK. 29. sz. 21), A GOMBOCZ idézte (Toppeltinus — ) Szamosközi-féle régi hír is arról szólt, hogy 1606 előtt Konstantinápolyban egy ősi keleti magyar a mi újhazai magyar követünkkel magyarul beszélve helytelenítette, hogy minálunk a magyarok idegen nemzetekkel összeházasodnak: ,,Ez az oka, hogy ama' vitézi erő, és természet, mellyel az előtt az egész világot elrémítettétek, ti bennetek lassan elalutt, 's megtompult" (Huszti András fordításából idézi RÉVAI: UO. 22—3). Schall Ádám jezsuita pedig a XVII. században Kínában talált a kereszténységet ismerő lakosokat, mert ,,egy főrendű, 's a' Kína nyelvet jól tudó, napnyugati Tatár" elvitte oda a keresztény tanokat a Volga mellől. Ugyanis ,,egy Magyar Papot rabul fogtak a' Törökök, 's őtet eladván ezekhez a' Tatárokhoz juttatták. . . [ki is] ezen számkivetéssel hazájába vettetett; azon nyelven szólló emberekre talált ott, mellyen szóllanak a' Magyarok, 's ugyan azonokra, . . . kiktől valaha a' Magyarok eredtek" (RÉVAI: i. h. 23—4); ,,A' Tatár név itt a' népnek közönséges szóllása szerént vétetik: az alatt értetnek bizonnyal velünk Európai Magyarokkal atyafiságos, 's a' Tatárok között elterjedett. Ásiai Magyar nemzetségek" (uo. 24). — A vatikáni kéziratok közt fönmaradt ilyen tudósításokat voltaképp már JOSEPHUS INNOCENTIUS DESERICIUS XVIII. század középi latin könyve ismertté tette; erre a 142. 1. jegyzetében Perecsenyi Nagy is hivatkozik (1. még MARTINKÓ: i. h.); akkori történeti munkáink e forrást következetesen számon is tartották. Mindehhez hozzá kell tennünk, hogy HUSZTI ANDRÁS 0 és újj Dáciája (1791.; kéziratban azonban jóval korábbi, 1. MUNKÁCSI i. m.) szerint ,,Azt is befzéllik holmi emberek, hogy a' Magyarok Indiának észak felőli való réfzeiböl, a' nagy Magol Királly birodalmának fzomfzédságábol költöztenek volnaki, holott régentén a' Szák nevű Nemzetiségek laktanak Usbeck nevű tartományon tul" (68). HUSZTI — tudjuk — egyrészt török-tatár és mongol, másrészt finnugor (még hozzá elsősorban a vogul és az osztják) nyelvekkel egyezteti a magyart — STRAHLENBERG nyomán. Perecsenyi Nagy 1825-i hírének koholója, sajnos, egy az előbbivel kapcsolatos részletet vett alapul; a nyelvhasonlítás története szempontjából azonban még ez is figyelmet érdemel. A történetiség akkori felfogása szerint tehát tartalmilag az 1825-i hírek megfelelhettek a hitelesség látszatának, kivált Huszti és Pálóczi Horváth idézett könyve szellemében. Talán a nemzet elfajulásának az a keleti híradásokból kicsengő fájó érzete is, amelyet ma ossziáninak mondanánk, beleillett az akkori irodalmias önismeretbe. Sőt még ahol az „emberül", azaz férfias darabossággal beszélés pusztulását panaszolja el murza atyánkfia, ott sem tudjuk feledni például Rájnis Józsefnek „Atila Királynak kotsiffa" nevében archaizáló nyelven való kifakadását elpuhult, elidegenedett városi népünk ellen: „Láss'd az efzem- 's ifzom- és alufzomfzarom-húddozom-embert !"; ez még a győri poétát — azaz a szerzőt — is (Perecsenyi Nagy elég eleven kapcsolatban volt vele, 1. például EPhK. 1889. 582) szidja: ,,bátor tege-is fok vérieket írtál, | Meg-nem-korpázád finnyás unokáimat, az kik | Annyira irtóznak majd minden régi fzokástól" (Helikonra v. Kalauz 32—6). S nem véletlen, hogy Perecsenyi Nagy 1817-ben Réka királynét is azért dicséri, mert „édes Annya fiait, és az egész udvarát valamint magyar