Nyelvtudományi Közlemények 68. kötet (1966)

Tanulmányok - Tompa József: Sajnovics nyelvhasonlításának legfurcsább népszerűsítője 437

SAJNOVICS NYELVHASONLÍTÁSÁNAK LEGFURCSÁBB NÉPSZERŰSÍTŐJE 443 nainak, Földinek, Fabchichnak, Sándor Istvánnak, Bessenyeinek, Rájnisnak, Virág Benedeknek vagy akár Dugonicsnak s még egy-két további kortársának; de 1802 előtt még ezek se nagyon éltek nyelvtani archaizmussal (vö. 1794-re MNy. LXII, 1 —17). A hangalaki fejlődésről pedig* nyelvtörténetünk (sőt a nyelvtörténet) megteremtőjének, RÉVAinak haláláig sem volt egészen világos és helyes képe (1. MELICH, Révai Miklós nyelvtudománya. Bp., 1908. passim). c) Perecsenyi Nagy tehát valóban ellentmondásos népszerűsítője volt SAJNOVICS időálló eredményeinek —, de a visszhangtalanságnak, sőt az ellenszenvnek akkori légkörében ez is fontos eredmény. Ne feledjük el, mit írt Kazinczy a Felső Magyar Országi Minervába 1825-ben a finnugor rokonításról: ,,A' lidércz rém még a' nagy Révait, nyelvünknek leglelkesebb, legtudósabb Grammaticusát sem hagyá kísértetek nélkül. Csak Beregszászi Nagy . . . mutatá meg, hogy ... az egész állítás nem egyéb mint káprázolat" (8). S ellentmondásos volt régiesítése is (antik eposzi és mitológiai staffázsára 1. HALÁSZ IGNÁC munkáját), történelmi felfogása is. Bizony nem csoda, hogy mikor Kazinczy — neve említése nélkül — megcsipkedi Izé című epigrammájában, nem is tudja róla: költő vagy történetíró volt-e inkább; majd így adja meg a találó választ: „Historizáns poéta vagy, | S poetizans historicus" (ABAFI LAJOS i. m. nyomán). Csakhogy ez a felemásság is jókora részben kora hibája volt, s népünk ősi (mondai) korszakának megéneklőire így is sokáig volt több-kevesebb közvetlen vagy közvetett hatása a Szakadár szerzőjének. 3. Perecsenyi Nagy Lászlónak gyanús szerepe volt egyes állítólag napkeleten talált „véreink" magyar nyelvű nyilatkozatainak közzétételében; végezetül ennek egypár tudománytörténeti vonatkozását vizsgálnám meg. Bár a tárgyi hátteret MARTLNKÓ ANDRÁS idézett 1964-i értekezése már sok irányból megvilágította, kénytelen vagyok tájékoztatásul egyet-mást megismételni a már előzőleg feltárt anyagból. Az imént is említett Felső Magyar Országi Minervában 1825-ben Perecsenyi Nagynak két tudósítása jelent meg „Két nevezetes Hazafiaknak napkeleti utazásokról" címen (203 — 7). A) Az első elmondja, hogy Nagylaki Jaksics Gergely rokonaink felkutatására Szentpétervárra utazott, majd ,,a' Caucásiai tartományokhoz ért, melly részét Ázsiának azért választá vi'sgálódásai' tárgyául, mivel a' hajdani Szittha-hon-Magyarok' itt léttök' eredeti bölcsőjét, helyöket; maradványaikat és netalán késő ivadékjokat is fellelni kívánta, reméllette. így toppant nem sokára a' Magóg Magyar Pátriárkánktól ismert Kókás, az az: Caucásiai roppant bérezek -re". Eljutott egy Irredi nevű „Magyar nyelvű, de Muszkáúl is beszéllő" murzához, majd egy másik öreg murzához is. Az utóbbi a cselédeit kiparancsolta, mire ölelni-csókohii kezdték Őt a magyar vendégek. A gazda beszéde jellegzetesen nehézkes, parasztos-régies szöveg: ,,Hát honnand? hová,? mi veegre atyafiak? Ülietek-leü a' tzafrangos padokra, szabad a' szoollás, nints miteul tartamotok." Honfitársaink válaszára így folytatta tovább: „Naap nyucgotrool, jővesz szoo habaroom, Jédees Eetseem ! beszédeud valia"; majd: ,,Kiveele, mi-hovaa a' titok, nosza rajta! mi fekszik sziveuden? leegy embeur"; illetőleg: ,,Jool tudom Eetseém .. . hol tennen szaalaastok, de itt hazaatok, miik is sok vaáltozaast eerteunk, sok keuzteunk a' Piribék, ees Martallootz! [A szerkesztő ezeket jegyzetben az egykorú pribék, martalóc szó régibb magyar alakjának magyarázza, tehát az egész szöveget nyelvtörténetileg hitelesnek fogadja