Nyelvtudományi Közlemények 68. kötet (1966)

Tanulmányok - Fromm, Hans: Björn Collinder, Comparative Grammar of the Uralic Languages 174

ISMERTETÉSEK — SZEMLE 179 (veláris) azonban, miként a bizonyítékokból kiderül, részben, de nem mindenütt vezethető török hatásra vissza, (például a lappban, a votjakban és a szamojédban nem). Bizonyosan urálinak csak az -a- rJ -ä- mondható; valószínű még — COLLINDER-nek a közép -e- koráról vallott nézete alapján — az g (ő) i~ e váltakozás. A fokváltakozás vitatott kérdéseinek, vagyis az első és a második szótag közötti — néhány keleti-tengeri finn nyelvben, a lappban és a szamojéd nyelvekben meglevő — paradigmatikus mássalhangzó-váltakozásnak a megítélésében a szerző hangsúlyozottan óvatos. L. PosTival szemben (FUF. XXXI) joggal ragaszkodik ahhoz, hogy a germán Verner-féle törvény esetében párhuzamos jelenségről, nem pedig a fokváltakozás okáról van szó (vö. H. FROMM: ZfdA. 88), és azt is látja, hogy a szamojéd váltakozás nem okvetlenül az uráli korból ered. Végül meggyőző fonetikai magyarázatokat ad a mássalhangzóknak a hangsúly áthelyeződése miatt bekövetkező lágyulására és spirantizálódására. Sok nyelvben — nemcsak a korai germánban és az örményben — találunk erre analóg példát. Történeti szempontból még a keleti-tengeri finn és a lapp váltakozás is független lehet egymástól (így RAVILA is, TorvoNENnal szemben), mégpedig akkor, ha a keletitengeri finnben (ahol a váltakozás csak a zárhangokra terjedt ki) eredetileg a réshangok, a lappban (ahol a váltakozás az egész mássalhangzórendszerre kiterjedt) eredetileg a zárhangok képviselték az úgynevezett gyenge fokot. Az is lehetséges, hogy komplementer folyamatok azonos értelmű eredményekre vezetnek; a keleti-tengeri finnben nyilván a második szótag záródása a mássalhangzó, illetőleg a mássalhangzók redukcióját idézte elő, az őslappban viszont rövid tőmagánhangzó után a mássalhangzó nyúlása következett be, ha a második szótag nyílt volt; ez más szóval annyit jelent, hogy a keleti-tengeri finnben elsősorban kvalitatív, az őslappban kvantitatív váltakozással kell számolnunk (667. §). —. COLLINDER efféle elgondolásainak erősen hipotetikus jellegét nem szabad figyelmen kívül hagynunk. A flexióról szóló fejezet (706^-66. §) megemlíti, hogy az uráii nyelveket a szófajok határainak elmosódottsága jellemzi, és hogy ez a történetileg régi többfunkciójúságon alapszik. Különös, hogy nem hivatkozik itt a mordvin (lásd alább 99) és a szamojéd főnevek figyelmet érdemlő ragozására. Tekintettel az említett uráli sajátságra^ az is meglepő, hogy diakronikus szempontból egy olyan szótő előzményeként, amely mind nominális, mind verbális végződésekkel ellátható (például a finn toivo-: toivoisin 'remélnék', toivossa 'reményben'), két homofon tőt tesz föl (710. §). A többes számnak két különböző jellel való képzését (mint ez ma is megvan a finnben) COLLINDER már az uráli alapnyelvben is elképzelhetőnek tartja (730. §)» Úgy látszik, csatlakozik (732. §) RAviLÁhoz (FUF. XXVTJ, 89), aki a többes szám -i(-J-) formansát egy eredetileg melléknévi funkciójú végződésből fejlődöttnek véli (vö. még 931. §), de látszólag mégis elhatárolja magát — ismét csak az anyag kényszerítő ereje miatt — attól a felfogástól, hogy a többes szám megjelölése eredetileg csak az alany—állítmány kapcsolat állítmányi részét illette meg (tehát például: madár + [repül + a többes szám jele] = madarak repülnek). Szerkezeti szempontból RAVILA nézete mellett alapos okok szólnának, és a magától CoLLiNDERtől felsorolt (747 — 50. §) magyar, osztják és észt jelenségek támogathatnák RAViLÁt, de itt csak arról van szó, hogy valamely esetrag egy szintagmatikus kapcsolatnak mindenkori utolsó tagjához járuL Ezen a helyen egyébként nem említi azt a finn sajátságot, hogy hosszabb számneves kapcsolatokban csak az utolsó tagot kell ragozni. A szerző a finnugor alapnyelv hat esetének „klasszikus" rendszeréhez kérdőjellel még egy dativusi-lativust vagy lativusi-terminativust kapcsol (736. §). Szerinte az uráli rendszernek öt esete volt (nom., gen., acc, loc, separativus, esetleg még egy lativus-prolativus és egy dativus-terminativus, 854. §). Minthogy még fontosabb esetkategóriák is hiányzanak az egyes nyelvekben a legújabb korban, az a föltevés, hogy már az uráli alapnyelvben volt egy kifejlett esetrendszer, nagyon is vitatható. Némely kutató az alapnyelvet a deiktikus partikulák fokán levőnek tartja. Midőn COLLINDER egy kifejlett esetrendszert tesz föl, alapjában vét az ellen a másik elve ellen, amelynek értelmében néha csaknem mechanikusan a nyelvek adattömegeire támaszkodik. Itt, úgy látom, a tévedés áldásosnak bizonyult, mert nem egykönnyen képzelhető el, hogy a mindenütt jól adatolt három végződés: *-k, *-na és *-ta (lativus, lokativus és separativus) a lokális deixis morfológiai rendszerét alkotta — ha a használatnak csak szűkebb körére korlátozva is —, míg más vonatkozások, amelyek a beszéd számára éppoly alapvetően fontosak, megmaradtak az elszigetelt deiktikus partikulák archaikus állapotában. 12*