Nyelvtudományi Közlemények 68. kötet (1966)
Tanulmányok - Fromm, Hans: Björn Collinder, Comparative Grammar of the Uralic Languages 174
ISMERTETÉSEK — SZEMLE 175 levő cseremisz médiáknak a spirantizáltsága jelöletlen marad. Ennek a rendszernek a nehézségei sem csekélyek, hiszen így egy-egy uráli szóegyeztetésnek fonetikailag csak valamennyire is megfelelő olvasásához az embernek sokféle fonológiai rendszert kell fejben tartania! De ma már épp COLLINDER kézikönyvei bizonyítják, hogy ez a rendszer a nem sajátosan fonetikai vagy hangtörténeti jellegű dolgozatokban is kitűnően használható. Az is mindenképp helyes, hogy COIJJNDER a nyelvcsalád három kultúrnyeÍvének : a finn, az észt és a magyar nyelvnek az adatait saját helyesírásuk szerint közli, viszont a többi nyelv esetében nem azt a mai irodalmi nyelvi helyesírást alkalmazza, amely a jórészt gyakorlati szükségleteket kielégítő szovjet kiadványokban található. Második lépésként Fenna-TJgric Vocabulary című művében (1955) összegyűjtötte a szakirodalomban szétszórtan megbúvó, ma is helytálló uráli és finnugor etimológiákat. Ez a feladat egy hatalmas anyagnak kritikai megrostálását követelte tőle, hiszen abban sok volt a hasznavehetetlen. Minthogy COIIJNDEB a lehető legnagyobb fokú tömörítésre törekedett, és — az egyezéseknek a megfelelő rovatba való besorolását, továbbá az alkalmi zárójeleket és a kérdőjeleket kivéve — minden* kommentárról lemondott, de meg azért is, mert — főként a tőszótag vokalizmusában — olykor nem a legszigorúbb mértéket alkalmazta, könyvének korántsem volt könnyű a helyzete a kritika előtt. A kézikönyv következő kötetei azonban jól hasznosíthatták a megindult vitákat, valamint TOIVONEN, E. ITKONEN és JoKi művének, A finn nyelv etimológiai szótárának az előrehaladtát, és már helyesbítéseket és pótlásokat is tartalmaznak (Survey 518 — 36; CompGr. 375 — 405). Elvben tehát mindig mind a három kötetet szembesíteni kell egymással. Az összehasonlító nyelvtan felé vezető következő lépés majd minden uráli nyelv leíró nyelvtanának felvázolása volt a Survey of the Uralic Languages című műben (1957). Hiányzik belőle a kisebb keleti-tengeri finn nyelvek bemutatása; itt persze figyelembe kell vennünk, hogy ezek bizonyos szempontból nem különböznek jobban egymástól, mint például az osztják nyelvjárások. A morfológiához fűzött szűkszavú megjegyzéseket mindig megelőzi a fonológiai áttekintés, amely egyúttal az átírást is igazolni van hivatva. A kötethez szövegmutatványokat csatolt, magyarázattal és fordítással, valamint egy finn szójegyzéket a finn res 1? 1 " cr.,íA mű oroszlánrésze, az egésznek egy negyede a finn nyelvet tárgyalja; a szer " az a felfogása, hogy a finnugor örökséget sok tekintetben, de főleg hangtf ngeri finn nyelvcsoport őrizte meg legjobban. Ezt a felfogást — a u_ -*** tárgyalva — főleg E. ITKONEN képviselte W. STEiNiTZcel szemben, a*n ... elvcsoportot akarta konzervatívabb jellegűnek (vö. alább, 177. 1.) elismertetni. ^„ NDEB — művének címével — most is kinyilvánította azt a véleményét, hogy az uráli nyelvcsaládot önálló egységnek kell tekinteni, és hogy az általános finnugor problémák gyümölcsöző kutatása a szamojéd anyag bevonása nélkül elképzelhetetlen. Epp ezért különösen hálásnak kell lennünk a szamojéd (jurákszamojéd, szelkup, kamasz) anyag közléséért, annál is inkább, mert egy része (Prokofjevnak 1935-ben és 1936-ban a Szovjetunióban megjelent nyelvtana) nehezen volt hozzáférhető. A mű, sajnos, részleteiben nem mondható kiegyensúlyozottnak, jobbára az összehasonlító nyelvész érdeklődése hatja át, és a túlságosan szűkszavú előadásmód könnyen tévútra vezeti az olvasót. Az Összehasonlító nyelvtan, amely három évvel később jelent meg, záróköve és betetőzése az egész épületnek. Akárcsak COLLINDEB. előző munkáit, ezt is — pontosan 1000 paragrafuson végig — ugyanaz az apodiktikus tömörség jellemzi. Szerzőnk rövidségre törekvő stílusa még szembeötlőbben érvényesül az előrebocsátott terminológiai észrevételekben, az anyag tárgyalása során egymás mellé sorakoztatott leíró jellegű állításokban és a jelenségek értékének szűkszavú mérlegelésében, közben pedig kerüli a szakirodalommal való vitázást, a kutatás súlypontjai csak a beavatott számára válnak láthatóvá, és hogy a szerző valamely következtetést igazoltnak vagy csak valószínűnek tart-e, azt csak a kifejezés mód teszi kétségtelenné. A bevezetés (11—42. 1.) áttekintést ad a nyelvcsalád tagjairól, közölve róluk néhány történelmi adatot, saját népnevük etimológiáját (a népnév csaknem minden esetben az 'ember' szóból származik) és a nyelvet beszélők hozzávetőleges számát. E számokat most a legutóbbi szovjet népszámlálás adatai alapján helyesbíthetjük (vö. Vir. 1960. 32 — 35). Eszerint a vepszét ma már 30 000 ember helyett csak 8000 beszéli. A szelkupot (vagy osztják-szamojédot) 5000 helyett csak kétezren, a tavgiszamojédot pedig mindössze kereken hétszázan beszelik. A lívek, akikről COLLINDEE,nak nem voltak adatai, ma már csupán néhány százan vannak (E. VON HERTZEN becslése szerint). A vótokkal kapcsolatosan P. ABISTE tüntette el a kérdőjelet (Vir. 1957: 119-^24): ő a vótot még folyékonyan beszélők számát mintegy 25-re becsülte. A keleti-tengeri finn nyelvek jövevényszórétegeinek adatai továbbra is alapos okkal keltezhetők az eddigi módon (a balti jövevényszavak: néhány évszázaddal i. e. /
