Nyelvtudományi Közlemények 67. kötet (1965)

Tanulmányok - Kiss lajos: Carlo Tagliavini, Storia di parole pagane e cristiane attaverso i tempi 160

ISMERTETÉSEK - SZEMLE \Q\ XXXVI, 189); Forbátol (MNy. XXXVI, 191). TAGLIAVINI azóta is figyelemmel kíséri a magyar nyelvészeti szakirodalmat. Nemrégiben ,,A romand nyelv és szótára" címen (MNy. LX, 200) fűzött helyesbítő megjegyzéseket egy magyar szerző tanulmányához. Sok magyar vonatkozású részletet tartalmaz most ismertetendő könyve (a továbbiakban : Storia) is. A Storia a kereszténység szókészletének fontosabb elemeit veszi vizsgálat alá, széles körképet festve e szavak történetéről néni csupán az élő és holt európai nyelvekben, hanem néhány Európán kívül beszólt nyelvben is. Az egyes kifejezések tárgyalása során kibontakozó horizont egyetemességét jól érzékeltetheti az a tény, hogy a kötet végén 97 nyelvnek van szómutatója, közte olyannak is, mint az arab, baszk, berber, breton, dalmát, gót, héber, kínai, lapp, óegyházi szláv, szorb, szuahéli stb. A magyar mutatóban 112 szót számoltam össze. Az előszóban (VII—XIX. 1.) a szerző beszámol könyve megírásának körülményeiről. A téma már több mint 30 éve foglalkoztatja, de végleges megformálására csupán a legutóbbi években került sor. Meleg szavakkal emlékezik meg a szerző azokról a beszélgetésekről, melyeket annak idején a magyar nyelv keresztény terminológiájáról Melich Jánossal, Szinnyei Józseffel és Gombocz Zoltánnal folytatott. E beszélgetések hatásaként szilárdult meg a szerzőnek az a meggyőződése, hogy a magyarság keresztény műszavai között lehetnek olasz eredetűek is, melyek az aquileiai egyházmegye szóhasználatából jutottak át a magyarba, szláv közvetítéssel. A 6 fejezetre tagolt kötet összesen 80 paragrafusból áll. Az I. fejezet (3 — 34 1.) olyan általános kérdésekkel foglalkozik, mint a tükörszavak problémája, a latin paganus 'falusi' keresztény kori 'pogány' jelentésének kialakulása, a bibliai nevek hangsúlyozása, a hagiotoponomasztika (azaz a szentek nevéből alakult földrajzi nevek kutatása) stb. AII. fejezet (35 — 64. 1.) a keresztény liturgia alapvető részeinek, a misének, a keresztségnek és a gyónásnak az elnevezéseit vizsgálja. A III. fejezet (65 —176. 1.) a polgári év szókincsét, így az 'ünnepnap' és 'hétköznap' fogalmának nyelvi jeleit, a hót napjainak és a hónapoknak a neveit tárgyalja, részletesen kitérve a pogány és keresztény fogantatású kifejezések párviadalaira. A IV. fejezet (177 — 267. 1.) az egyházi év nevezetesebb ünnepeinek neveit veszi sorra karácsonytól halottak napjáig. A V. fejezetben (269 — 367.1.) a keresztény templomnak és az egyházi személyeknek (pap, pápa, püspök, szerzetes, apát stb.) az elnevezéseiről kapunk bő felvilágosításokat. E fejezetet folklorisztikai fejtegetések zárják le arról, hogyan alkalmazza e kifejezéseket a népnyelv különféle profán dolgok megjelölésére. A VI. fejezet (369—442. 1.) a keresztény egyház vallásos cselekményeinek végzésekor használatos ruhadarabok és egyéb tárgyak (dalmatika, kazula, manipulus, stóla, mitra, baldachin stb.) neveiről szól. A paragrafusok szerkezeti felépítése többé-kevésbé egységes. A kiindulás rendszerint egy-egy keresztény műszó végső eredete, mely általában a héberben, görögben, latinban vagy germánban található meg. Gondot fordít a szerző a szavak jelentésfejlődésére; azoknál a szavaknál, melyek a kereszténység előtt is megvoltak, a kereszténységtől kapott új jelentéstartalmat az eredeti, kereszténység előtti jelentéssel való szembeállítás útján domborítja ki. A szavaknak és szinonimáiknak sorsát kronológiai és földrajzi rendben követi nyomon, számba véve az esetleges tükörfordításokat is. A görög és a latin megtárgyalása után többnyire az újlatin, majd a germán, balti-szláv, kelta, finnugor stb. nyelvek megfelelő szavai következnek. Nagy figyelmet szentel a szerző a baszknak, albánnak, írnek és más nyelveknek is, amelyeknek keresztény terminológiájában igen régi latin jövevényszavak vannak. A Storia nyelve egyszerű, világos, könnyen érthető. A könyv törzsszövegét alkotó paragrafusokban a folyamatos előadást nem szakítják meg szakirodalmi hivatkozások, lapalji jegyzetekre való utalások. Mindezek folytán a Storia azok számára is élvezetes olvasmány lehet, akik nem rendelkeznek nyelvtudományi képzettséggel. A Storia-t azonban kitűnően használhatják a nyelvész szakemberek is, mert a szerző a fejezetek után 137 lap terjedelemben (443 — 580. 1.) tájékoztat forrásairól, a paragrafusok szerint haladva egybeveti s kritikailag megrostálja a kutatóknak a szóban forgó kérdésekről nyilvánított véleményeit, és részletesen megindokolja saját állásfoglalását. A magyar nyelvészek közül Melich és Kniezsa nevével találkozhatunk a legsűrűbben ebben a különlegesen értékes, többnyire a legfrissebb eredményeket is számon tartó bibliográfiai—kritikai részben. Az, hogy néhány közlemény — így például Kiss Lajos: Karácsony szavunk őstörténetéhez. Nyr. LXXXI, 247, vö. még NytudÉrt. 38. sz. 179; Pópa. Nyr. LXXXVI, 453; Kalugyer. Nyr. LXXXVI, 455 — elkerülte a szerző figyelmét, ilyen hatalmas méretű munkánál szinte szükségszerű. A Storia-ra a jövőben minden etimológusnak tekintettel kell lennie, bármelyik európai nyelvvel foglalkozzék is. Nem csupán azért nem lehet nélkülözni, mert újszerű 11 Nyelvtudományi Közlemények LXVII/1