Nyelvtudományi Közlemények 66. kötet (1964)

Tanulmányok - Papp Ferenc: cirill 234

ISMERTETÉSEK — SZEMLE 237 disztribúciós alapon^állapítottuk meg, tehát mintegy ,,mi alkottuk meg őket" a kutató munka során, addig a környezetek eleve adva vannak: „Ügy tekintjük, hogy bizonyos kiinduló egységeken és ezek egyes kitüntetett sorain kívül adva van egy közös elemeket nem tartalmazó részhalmazokra való felosztás, ezeket a részhalmazokat fogjuk környezeteknek nevezni, vagyis minden egyes x elemre vonatkozóan tudjuk, hogy az milyen környezet tagja" (69). A szerző tárgyal egyes ezzel kapcsolatos nehézségeket, mint amilyen a homonímia kérdése, vagy maga az az alapvető probléma, hogy mit tekintsünk paradigmatikusan képzett alaknak (konkrétan a magyar igére vonatkozóan ez utóbbi problémakörbe vágó fejtegetéseket találunk ANTALnál: MNy. LVII, 273 kk.). Egy közismert példán illusztrálva a terminológiát: valamely magyar főnév környezete 714 szóból áll (vö. ANTAL, Esetrendszer 50). A paradigmatikus grammatikai modelleket tárgyaló negyedik fejezet először a szófaj fogalmának modellálásával foglalkozik. Az egymással ekvivalens családokat tartalmazó környezetek eszerint egy-egy típust alkotnak: a típus ilyen értelemben közel áll a hagyományos ,,szófaj" fogalmához. Nem teljesen azonos vele. Fentebb láttuk, hogy az ilyen ós az ez más-más család tagja, tehát most nem lesz egy típusba egyesíthető. Vagy a tele melléknév (magyarban kevés számú társával együtt) egy, a többi melléknévtől eltérő család tagja, amennyiben függhet tőle (vagyis állhat mellette) egy, a -vei családba tartozó főnév: vízzel tele vödör (nincs: vízzel piros vödör, vízzel magas vödör, vízzel kurtafarkú vödör stb.; újból megismételjük, hogy maga a kurtafarkú vödör még kitüntetett frázis—• éppenséggel elő is fordulhat, például egy gyermekmesében). — Míg a szófaj modellálásánál a szerző különösen V. A. USZPENSZKIJ dolgozataira támaszkodott, a következő két alapvető fontosságú fogalom KuiAGiNÁra megy vissza. E fogalmak: az egyszerűségé és az alaki h o m o g en e i t á s é (KuxAGiNÁnál a két fogalom közös neve volt az „egyszerűség").2 Az egyszerűség elve azt követeli, hogy két szó, mely ugyanannak a környezetnek a tagja, különböző családokhoz tartozzék; vagy szokásosabb terminológiánkkal élve, hozzávetőlegesen: ne legyenek benne szinonim esetformák. A kezem — kezemet párhuzam megléte mindjárt kizárja annak a lehetőségét, hogy a magyart egyszerű nyelvnek tekintsük (yö. : megfogta a kezem — megfogta a kezemet : a két szó ugyanabba a családba tartozik). Ám ez a nem egyszerűség még kiküszöbölhetőnek tekinthető, mivel a két szó azonos grammatikai kategóriához tartozik (a „grammatikai kategória" fogalmáról korábban említést tett már a szerző). Ellenkező esetben kiküszöbölhetetlen nem egyszerűségről beszélünk; példaképpen erre a szerző az észt comitativust és abessivust hozza fel (vö.: Suure rőőmuga tulen sinna — Suure rőomuta sinna 'nagy örömmel jövök ide' — 'nagy öröm nélkül jövök ide').—A homogeneitás viszont azt követeli meg, hogy ha van két azonos családhoz, de különböző környezethez tartozó szavunk, akkor mindkét környezet minden egyes szavának megfeleljen egy azonos családba tartozó másik szó a másik környezetből. Az orosz nyelv például nem elégíti ki ezt a követelményt, amikor kiderül, hogy bár a cmyAbn és a penu szavak azonos családba tartoznak, mindkettő környezetében találunk olyan szavakat, melyek családjába tartozó szó a másik környezetében nincs: a cmyn szó más családba tartozik, mint a peua szó. A magyar nyelvet sem tekinthetjük homogénnek, ha másért nem, hát azért, mert számos főnevünknek nincsen többes száma s ebben az esetben pl. az asztalok szó családjának nincsen megfelelő tagja a légűr környezetben (nincsen légűrök — a példa egyben azt is mutatja, hogy alkalmasint egyáltalán nem léteznek idálisan homogén nyelvek). Egyes esetekben az inhomogeneitás is kiküszöbölhető: ha pl. a magyarban a többes számú alakokat külön környezetként (vagyis külön önálló szóként, a szokásos terminológiával élve) kezeljük, az említett jelenség megszűnik. Erezhető mindenesetre, hogy nem is annyira az inhomogeneitás maga, mint annak foka, megszüntethetősége, ill. meg nem szüntethetősége a lényeges: ezen az alapon a szerző több érdekes tipológiai észrevételt tesz egymáshoz viszonylag közel rokon nyelvek esetén (mint amilyen az orosz, a lengyel és a cseh). Az utolsó fejezet végül a grammatika szintagmatikus modelljeit tárgyalja. Rendkívüli fontosságot kap itt KÜXAGINA konfiguráció-fogalma. A szerző szerint a deskriptív nyelvészetben szerkezeten (konstrukción) „általában egy olyan szócsoportot értünk, melynek ugyanaz a disztribúciója, mint egy szónak, vagy egy tetszőleges kijelentést 2 Talán szükségtelen megjegyeznünk, hogy az olyan kifejezések, mint „egyszerűség", „homogeneitás" stb. úgy yiszonyulnak e szavak nem terminológiai jelentéséhez, mint pl. a derékszög kifejezés előtagja a derék szóéhoz. Pusztán arról van szó, hogy bizonyos absztrakt strukturális sajátságok számára kellett valamilyen nevet találni. Ez még mindig jobb annál, mintha A-nyelvekről, B-nyelvekről stb. beszélnénk „egyszerű", „homogén" stb. nyelvek helyett.