Nyelvtudományi Közlemények 66. kötet (1964)

Tanulmányok - Fónagy Iván: Elekfi László, Vizsgálatok a hanglejtés megfigyelésének módjaihoz 217

218 ISMERTETÉSEK - SZEMLE mikor tekinthetjük a vonalat egyenesnek, emelkedőnek vagy ereszkedőnek, sőt, azt sem tudjuk minden esetben, hogy a rajzolt vonal a mondatnak melyik szótagjára vonatkozik (hiszen a kísérleti alanyok egy része folyamatos görbét rajzolt a papirosra). így azután a szerző kénytelen beérni azzal, hogy érzése szerint nyilvánítsa ,,kissé emelkedő"nek vagy „kissé ereszkedő"-nek, vagy „nagymértékben eső"-nek, ill. egyenes vonalúnak a görbét (34). Kerülendő lenne kvantitatív jellegű leírásban az „aránylag csekély frekvenciaváltozás" (41) kifejezés is. Mivel a kísérleti alanyok nem diszkrét jelkészletből választottak, nem érezzük megnyugtatónak a vélemények kategorizálását sem („legszigorúbban azonos", „viszonylag csekély" eltérés, é. í. t., vö. 33 és kk.). Meglepő a tanulmány alapcélkitűzésére való tekintettel a szerzőnek az a megjegyzése, hogy néhány mondatról nem készített kimogrammát, „annyira világosan és egyértelműen megítélhető volt hallással is a hanglejtésük" (55). Nem helyeselhető, hogy a szerző kimogrammák alapján beszél a szótagok „amplitúdó-maximumá"-ról. A kimográf írófejének önrezgése a beszédhang alaprezgósének tartományába esik és többszörösére felnagyítja az amplitúdót, ha a hang magassága megközelíti az önrezgés frekvenciáját. Ennél is lényegesebb, hogy az írófej tökéletesen érzéketlen a 400 Hz feletti frekvenciákra, s így a beszódspektrum középső és felső tartományának energiájáról egyáltalában nem vesz tudomást. Ezért még „nagy általánosságban" (60) sem vehető tekintetbe a kimogramma ilyen szempontból. (A felvetett kérdést hangnyomásszint-író segítségével kellett volna eldönteni.) A hangsúly- és hanglejtés-irodalom terminológiai tarkaságára való tekintettel igen okosan tette Elekfi László, hogy tanulmánya elején meghatározta a tanulmányában szereplő alapvető terminusokat (hangsúly, nyomaték, hanglejtés, intonáció, beszédütem). (Meg kellett volna határoznia a kettős ütem fogalmát is, vö. 42.) A meghatározás természetesen állásfoglalást tükröz. Ezzel az állásfoglalással nem mindig értek egyet. Véleményem szerint a nyomaték és hangsúly megkülönböztetése HEGEDÜsnél is, ELEKFI-nél is a nyomaték lényegének félreértésén alapul. Ha tudjuk (vagy úgy tudjuk), hogy a nyomaték a kiemelésnek az a sajátos fajtája, mely a kilégzésben részt vevő izmok élénkebb tevékenységén alapul — ós ezt a felfogást a szerző is osztani látszik (vö. 10 és k.) —, akkor indokolatlan és félrevezető a nyomaték és hangsúly (= nyomaték -\- nagyobb hangmagasság) megkülönböztetése. Ez a megkülönböztetés ugyanis azt a látszatot kelti, mintha a nyomaték a viszonylag nagyobb intenzitás, a viszonylag nagyobb időtartam összege, a „hangsúly" pedig a viszonylag nagyobb intenzitás, a viszonylag nagyobb időtartam és a magasabb hangfekvés összege lenne. A nyomaték nyelvi kategóriájának bázisa azonban a nagyobb erőkifejtés, mely minden esetben módosítja a hangszínt, a frekvencia-menetet, a nyomatékeloszlást (a viszonylag egyszinten tartott kántálás esetében is, edentétben ELEKFI állításával, 1. 22. 1.). Igen sokféle és komplex akusztikai vetülete ellenére azonban anyagi és funkcionális szempontból egységes jelenség. Ha a nyomaték akusztikai vetületéből indulunk ki, akkor nem kétféle, hanem legalább tízféle nyomatékot kellene megkülönböztetnünk. Erre a nyomaték nyelvi szerepe éppoly kevéssé nyújt alapot a magyar köznyelvben, mint három vagy többféle időtartam megkülönböztetésére . Indokoltabb lenne az alaphang frekvencia-menetének és az érzékelt beszéddallamnak megkülönböztetése. Nem helyes az egyiket is, a másikat is a hanglejtés vagy beszéddallam szóval jelölni, ahogyan ezt eddig tettük ós teszi a szerző is. Óvatosan kell bánni a metaforikus terminusokkal. A tanulmányban ismételten olvassuk, hogy „a fül" dallamot hall ott is, ahol a zöngemenet megszakad, vagy „nem veszi észre" a frekvencia hirtelen változását. A fül természetesen érzékeli, csak a beszédközpont szelektálja, összegezi, módosítja „magasabb" nyelvi szempontok szerint a fülön, a hallóközponton át érkező jelentéseket. A metafora itt célszerűtlen, mivel elmossa a különböző szintek közötti határvonalat. Világosabbak, szembetűnőbbek lettek volna Elekfi László értékes eredményei, hogyha tömörebb formában prezentálja őket. Elhagyható lenne nem egy triviális megállapítás („a zöngeszünetnek semmi funkcionális jelentősége nincs a hanglejtés szempontjából", 55. 1., „ütemesen recitált versben az ütemek elhatárolása legtöbbször nem kérdéses", 48. 1.). Felesleges volt az eredmények kialakulásának historikus ismertetése (vö. „Az eltérések kezdetben feltett okai" c. fejezet, 37—39). A szerző külön ismerteti az első kísérletsorozatot, melyben 6 alany vett részt, és külön fejezetben (39—41) ír további 3 kísérleti alany csatlakozásáról. A kísérletben részt vett személyek életrajzát lábjegyzetben kellett volna közölni, ott sem ilyen részletesen (vö. 74—77). Elhagyhatók lettek volna olyan elemi részletek, mint a kimografálásnál használt szalmaszál rövidebbre vágása (54). A lejegyzés módszereit ismertetve a kevésbé lényeges részleteket állítja a, szerző előtérbe (hogy a lejegyzés vonalkákkal vagy pontokkal történt-e) és elsikkad