Nyelvtudományi Közlemények 64. kötet (1962)

Tanulmányok - Ladányi Péter: A kérdőmondatok logikai analíziséhez (Egy interrogatív logika vázlata) 187

196 LADÁNYI PÉTEE ugyanis a kérdező, aki tudja a választ, a kérdezettől nem infirmáció végett< hanem valamilyen más céllal akarja a választ megtudni; válaszadásra szólítja fel. így nemcsak szemantikusan, hanem rendszerint pragmatikusan is egyenértékűek a cicerói-retorikai kérdés és a felkiáltás ilyen formái: ,,Ugy-e, milyen szép?", — ,,Ó, milyen szép!", „Meddig tűritek még. . .?" — „Ne tűrjétek tovább . . .!" Hasonló a viszony feladvány és feladat között: a feladvány kérdő, a feladat felszólító formában fogalmazza ugyanazt a kérdést. A tulajdonképpeni kérdésnél a felszólító mozzanat inkább külsőlegesen-véletlenszerűen fordul elő, mint pl. a gyanúsítottnak feltett fenyegető rendőri kérdés esetében. Belsőleg azonban mind a tulajdonképpeni kérdés, mind különösen a probléma idegen a felszólítástól. Ez az osztályozás nem szemantikai; ha tehát el akarjuk dönteni, hogy valamely kérdés melyik kérdéscsoportba tartozik: feladvány-e, probléma-e stb., akkor a meghatározáshoz nem elégedhetünk meg szemantikai kritériumokkal. Egy és ugyanaz a kérdés szemantikailag azonos önmagával, míg pragmatikus funkciója különböző lehet. Pl. ez a kérdés: „Milyen hosszú a derékszögű háromszög átfogója, ha befogóinak hosszát ismerjük?" — Pythagoras számára probléma, az iskolában feladvány, míg ha a koraérett diák kérdezi tanárától, akkor tulajdonképpeni kérdés. Végül el lehet képzelni, hogy egy tudományos matematikai előadásban cicerói kérdésként használják. Ezért sohasem szabad elfeledkeznünk egy gondolkodásforma pragmatikus viszonylagosságáról. A kérdés sajátos élőnyelvi kifejező eszköze, a hanglejtés, a pragmatika körébe vág. Olykor nincs is egyéb kritérium egy kérdésfaj pragmatikai osztályozásához, mint a hanglejtés. (Hiszen olykor a kijelentéstől is csak a hanglejtés különbözteti meg a kérdést.) Ezért a hanglejtésen mindig lemérhető a kérdőmondat intenciója. Szemantikailag a kérdőmondatok hanglejtését már sokszor vizsgálták, pragmatikailag rendszeresen viszont tudomásom szerint még nem. A fenti osztályokat és válfajokat gondosan végig kellene vizsgálni. Általánosságban egyelőre a következő mondható: a kijelentés pragmatikusan magában álló egység, ezért hanglejtése a mondat végén ereszkedő. A kérdés ellenben lezáratlan, csak a reá adott felelettel együtt alkot pragmatikái egységet. Ha a kérdés jellegét egyedül a hanglejtés fejezi ki és nincsenek külön jelölői (szórend, kórdőnévmások), akkor az európai nyelvekben általában a mondat vége felé emelkedő a hanglejtés, illetve nem ereszkedik az alaphangra. Kivételt képeznek a cicerói álkérdések, amelyeknek hanglejtése a kijelentő mondatokéval azonos lehet. Az is befolyásolja a hanglejtést, hogy tartalmaz-e a kérdés várakozást a feleletet illetően (pl. igenlő választ vár-e). E. Hermann valamennyi nyelvcsaládra vonatkozóan vizsgálta a hanglejtés törvényszerűségét kérdésekben. Arra az általános eredményre jutott, hogy „nemcsak a mondat elején és végén, de az egész mondatban a kérdés hangfekvóse igen gyakran magasabb, mint a kijelentésé".26a Magas hangfekvés jellemzi a föld összes nyelvét. Kizárt dolog, hog e magas hangfekvés kölcsön vétel volna egyik nyelvből a másikba, inkább antropológiailag ősi elemet kell benne látnunk: valaha minden nyelvben magas kérdő hangfekvés (Fragehochton) uralkodott. Ezt igazolják a gyermeklélektani megfigyelések is: a gyermekek már egyszavasmondatstádiumban használják a kérdő hanglejtést, jobban értik ós használják, mint a kérdőszavakat és a kérdő szórendet. (I. m. 364—366. 1.) 26 a

E. HEBMANN, Probleme der Frage. Nachrichten von der Akademie der Wissenschaften in Göttingen. Phüol.-Hist. Klasse. 1942. Nr. 3-4. 363. 1.