Nyelvtudományi Közlemények 63. kötet (1961)

Tanulmányok - Szántó Éva: cirill (ism.) 448

ISMERTETÉSEK — SZEMLE 455 előfeltételei állandóan megvannak. Hosszú folyamat eredménye, amíg egy fonematikailag lényegtelen hangkülönbség a nyelvben fonematikus szerephez jut. És ZINDER is azon a véleményen van, hogy ez feltétlenül összefüggésben áll a fonéma-árnyalat mennyiségbeli használatával: a szókincs fejlődése, új szavak keletkezése, a grammatikai rendszer változása — együttesen megváltoztathatja a fonéma-árnyalat használatának arányát. A fonetikai helyzet változásával viszont megváltozhat a fonémaárnyalat fonematikus „súlya''. Érthető, hogy felvetődik az a kérdés — írja ZINDER —-, hogy a fonéma-árnyalat a hangfejlődés melyik „pillanatában" kezd összefüggésbe kerülni a jelentéssel. A könyv szerzője újra hangsúlyozza, hogy a hangtestben a fonémának és a kötelező árnyalatnak egyforma szerepe van, abban az értelemben, hogy mind a kettő szükséges a szó „felismeréséhez". Érdekes példákkal illusztrálja ZINDER azt a gondolatot, hogy mind a fonéma, mind a kötelező árnyalat egyforma mértékben közvetíti információját, és hogy a szavakban az informatív funkciót néha átveszi a fonémától az árnyalat. Például a németben az — ichen képző esete, ahol a eh (ç) kiejtése az előző i-től függött. Az i le kopásával megmaradt a eh (ç) fonetikai jellegzetessége, és ma már mint önálló fonéma szemben áll a eh (x) hanggal. ZINDER véleménye szerint ez a fonematikus változás csak akkor válik tudatossá, amikor már előttünk két fonéma van, nem pedig két árnyalat. Ez azt jelenti, hogy mi nem a reláció keletkezését vesszük észre (a hang és a jelentés közötti relációt), hanem már a reláció létezését. A fonetikai változások terjedése teljes mértékben szociális tényezőkkel magyarázható, éppen úgy, mint a hangváltozások tempója is. A hangváltozások iránya viszont, vagyis az, hogy milyen fonémák hegyan változnak, teljes mértékben immanens okokra vezethető vissza, ami azt jelenti, hogy fonetikai és fonematikai tényezők együttműködésétől függ. A hatodik fejezetben „A beszédfolyamat" címen a következő kérdéseket tárgyalja: a szintaktikai fonetikát, a beszéd folyamat felosztását, a szótagokat, a hanglejtést. ZINDER megjegyzi, hogy széles körben — még nyelvész körökben is — elterjeelt az a helytelen felfogás, hogy a hanglejtés szubjektív sajátosság, vagyis minden emberi hanglejtése specifikus. A hanglejtésnek azonban nyelvi funkciója van: a hanglejtés minden nyelvben sajátos. A nyelvnek legjellemzőbb fonetikai tényezője. A beszédfolyamat fonetikai szempontból is elsősorban mondatokra oszlik, a mondatok pedig szintagmákra oszlanak. A szintagma-elmélet kidolgozása még nem kielégítő, és így a szintaktikai fonetika is elmaradott — írja ZINDER. A szótag problémája egyike a nyelvészet legnehezebb problémáinak. A probléma abban áll, hogy a fonematikus rendszerű nyelvekben (vegyis azokban a nyelvekben, ahol a minimális szemantikai egység a beszéelhang), a szótag nem áll összeköttetésben a jelentéssel, s így úgyszólván a prefonematikus, szillabikus rendszer csöke vényének tekinthető. A szillabikus rendszerű nyelvek (ZINDER a kínai nyelvet véli idetartozónak), ha manapság még vannak is ilyenek, ebből a szempontból még nincsenek kellőképpen kikikutatva. A modern nyelvekben a volt szillabikus rendszer abban nyilvánul meg, hogy minden nyelvnek megvan a meghatározott és aránylag szűkkörű szőtagkapcsolási lehetősége. Ez az orosz nyelv példájából is nyilvánvaló. A speciális kutatások kimutatták, hogy az orosz nyelvben körülbelül háromszáz nyílt szótag létezik, amelyek azonban oly gyakran ismétlődnek a szavakban, hogy a szótagoknak körülbelül 50%-át képezik. A modern nyelvek adataiból nem lehet már azt a következtetést levonni, hogy a szótag a mássalhangzó és magánhangzó kapcsolata. ZINDER részletesen elemzi a továbbiakban az ismert szótagelméleteket (az expira -torikus és a zöngeelméletet), majd SCSERBA szótagelméletét. *v A hangsúly című alfejezetben ZINDER is a dallamot tartja a hangsúly döntő komponensének. Majd elemzi a beszédszünet nyelvi értékét és a szólamhangsúlyt. „A hanglejtés tényezőinek együttműködése" című alfejezetben kimutatja, hogy a kommunikáció szemantikai, logikai és emocionális árnyalatainak kifejezése szorosan összefügg. Zinder „A szóhangsúly" című alfejezetben vizsgálja és számos példával illusztrálja a dinamikus, a dallamos és a kvantitatív hangsúlyt. A VII. ós a VIII. fejezetben a grafikáról és az ortográfiáról, illetve transzkripcióról és transzliterációról ír. A könyv terjedelmes bibliográfiát is tartalmaz. • SZÁNTÓ ÉVA 13*