Nyelvtudományi Közlemények 63. kötet (1961)

Tanulmányok - S. Hámori Antónia: Régi magyar költők tára. XVII. század. I. (ism.) 246

ISMERTETÉSEK — SZEMLE 247 RMKT új sorozata első kötetének megjelenését. —- Mivel azonban ezek a most megismert irodalmi emlékek egyben bizonyos mértékig nyelvemléknek is számítanak, —legyen szabad gondosabban megvizsgálnunk: nyújt-e a kötet a nyelvészet számára annyit, amennyit várunk tőle. Mennyivel ad többet, mint a RMKT előbbi sorozata, mint az énekek esetleges előző kiadásai ? Alkalmas-e a kor nyelvének beható tanulmányozására? 2. A kötet egy szorosan egybetartozó történeti eseménysorozat: a 15 éves háború, a Bocskay-szabadsághare és Báthori Gábor kora (1593—1613) verses hagyatékát tartalmazza. A teljesség okán belekerültek a 15 éves háború kezdete (1593) és a századforduló közötti éveknek a kor eseményeivel összefüggő történeti énekei, valamint az 1601 után is szereplő ©nekszerzők művei. (Egy későbbi kötetbe jutnak viszont az ezekből az évekből származó szerelmes versek, a Pázmány-imádságoskönyv katolikus himnuszai, a szombatos énekek, valamint azon nevesebb énekszerzők művei, akik munkásságának jelentősebb része 1613 utánra esik. Elvi okokból kimaradnak a sorozatból a század legjelentősebb költői: Rimay, Szenczi Molnár, Zrínyi és Gyöngyösi.) A közölt 119 ének keletkezési rendje, illetőleg szerzőik időrendje szerint került csoportokba. A XVT. század végi történeti énekeket (17—108. 1.) a XVII. század elején működő jelesebb énekszerzők (Ádám János, Magyari István, Wathay Ferenc, Ecsedi Báthory István, Debreceni S. János, Bornemisza Váczi Menyhárt, Petki János, Detsi István) alkotásai követik (111—340). Ezek után kerülnek sorra az 1601—1613 közötti évek keltezett vagy datálható versei (343—458), végül a század eleji kéziratok keltezetlen énekei (463—9.1). A kötetet gazdag jegyzetanyag (495—648) s a részletes jegyzékek, mutatók egész sora egészíti ki. 3. A RMKT e kiadásáról — akár versanyagát, akár jegyzeteit, akár közlésmódját tekintjük — a legnagyobb elismerés hangján kell nyilatkoznunk. Ami bíráló megjegyzésünk akad, az főként az irodalomtörténeti és nyelvészeti szempontok különbözőségéből ered, s inkább csak aggályainkat fejezi ki. A kötet értékeit vizsgálva, mindenekelőtt talán ezt kell kiemelnünk: elsőnek rendszerezte s tette számunkra hozzáférhetővé, feldolgozhatóvá a XVI. század végi -— XVII. század eleji, mindeddig ismeretlen vagy kevéssé ismert, nehezen megközelíthető verses emlékek nagy részét. A közölt énekek közül kettőnek (az elsőnek, Homonnay István zsoltárának és a 94.-nek, amely az 1608. január—februári országgyűlés egyetlen irodalmi emléke) ez az első nyomtatott kiadása. Más tizenkét ének (a 3., 5., 6., 11., 12., 23., 24., 30., 67., 70., 90., 107.) pedig csak XVH. (illetőleg XVIH. század eleji) nyomtatásban maradt ránk. Ez a kiadás most lehetővé teszi, hogy e szinte újonnan felfedezett, nyelvemléknek tekinthető verses hagyaték újabb adatokkal támogassa a kor nyelvére vonatkozó ismereteinket. De nem csekély érdeme az sem, hogy azokat a verseket, amelyek folyóiratokban, gyűjteményes kötetekben itt—ott elszórva már megjelentek, összegyűjti s rendszerezi. Igényességéről s megbízhatóságáról tanúskodik, hogy az énekszövegeket mindig az eredeti nyomtatványok, kéziratok (fényképmásolatok) alapján mutatja be; korábbi másolatokat, illetve közléseket csak akkor vesz át, amikor az eredeti kézirat elpusztult. (Erre azonban a jegyzetekben mindig felhívja a figyelmet. Ilyen a 65., 102., 115., 116., 117. ének.) A kötet kiadásának irányelvei az MTA I. osztályának a magyar irodalmi szövegek kritikai kiadására vonatkozó szabályzatát követik. Ennek értelmében az énekeket betűhíven közli : azaz nemcsak a korabeli nyelvállapotot, hanem az azzal szorosan összefüggő helyesírást is pontosan megtartja. Ez a betűhívség azonban — sajnos —• nem jelenti egyben a paleográfiai hűséget is. A XVTI. század ma már nem használt betűtípusait ugyanis — szigorú következetességgel bár — mai helyesírás szerint átírják: ő = ö, û = ü, w = ű, f = s, fg, ß = sz, 3 = z, y = y. (Mivel a kéziratok általában nem tüntetik fel a magánhangzók kvantitását — nem akarván . esetleges önkényes helyesírási változtatásokat végrehajtani —, valamennyi o és ű betűt egységesen rövid ö-vel és ü-vel jelölik.) Egyedül az e betűt tartják meg, mivel külön hangértéket képvisel. — Tudjuk, hogy a kötet elsősorban az irodalomtörténet (illetőleg a művelt nagyközönség) számára készült. Erre a célra ez a helyesírási technika teljesen megfelel. E szövegek azonban — mint már utaltunk rá — egyszersmind nyelvi emlékek is, — s alaposabb nyelvi vizsgálatukhoz bizony szívesebben láttuk volna valamennyiüket eredeti írásformájában. Sajnáljuk azt is, hogy a kiadás a kis- és nagybetűk használata, valamint a központozás tekintetében a mai helyesírást véve alapul — szintén eltér a kéziratoktól. Igaz, hogy ezekben mind a kis- és nagybetűk alkalmazása, mind a központozás gyakran valóban önkényes, különösebb jelentőség nélküli, s talán a hozzá való ragasz-