Nyelvtudományi Közlemények 62. kötet (1960)

Tanulmányok - Gáldi László: Cercetări de Lingvistică (ism.) 392

ISMEBTETÉSEK — SZEMLE 393 vonatkozású latin szó (pl. solum > sor) bizonyos területeken való megmaradásából próbál etnogenetikai érvet kovácsolni. A belső román kérdéseket érintő cikkek közül hadd emeljük ki D. MACBEA tanulmányát (Pe marginea discutiilor despre limba literara. 17—33), amely az irodalmi nyelv kutatásának néhány problémáját világítja meg. Ellentétben ÁL. GBATJB akadémikussal, aki a szépirodalmi nyelv vizsgálatát és a stilisztikát hajlandó az irodalomtörténészeknek átengedni, MACBEA a nyelvészek jogait védelmezi, s teljes határozottsággal így fogalmazza meg álláspontját: ,,A nyelvi eszközök tanulmányozása nélkül éppen úgy nem, lehet tudományosan értékelni az irodalmat, mint ahogyan a festészetet sem lehet a színek ismerete és tanulmányozása nélkül" (20). Nem kevésbé érdekes, amit MACBEA a folklór nyelvével kapcsolatban mond: véleménye szerint ezt a nyelvállapotot nem igen lehet minden fenntartás nélkül az irodalmi nyelv (értsd: irodalmi köznyelv) körébe vonni (29), hiszen a folklór szükségszerűen tájnyelvi színezetű. Elgondolkodtató az is, hogy MACBEA nagyon hiányolja a román irodalmi nyelv régebbi korszakaira, tehát a XVI—XVII. századra vonatkozó kutatások elmélyítését (i. h.); mintha e kor nyelvállapotának történeti és főleg stilisztikai értékelése magyar vonatkozásban is nagy hézagokat mutatna. Most tekintsük röviden át a kötet magyar vonatkozásait. I. PÄTBTJT (Contributii slave si maghi&re la formarea subdialectelor daco-romíne. 63 —74) a román nyelvjárási tagozódás alloglott mozzanatait vizsgálva arra az eredményre jut, hogy,a mai állapothoz bizonyos magyar és szláv „adstratumok" is hozzájárultak: a nagyjából északerdélyi V, d', ú ejtés szerinte a magyar ty, gy, ny hanggal rokonítható; az oa diftongus p ejtésének mintája és forrása, PÄTBTJT szerint, szintén a magyarban keresendő (68 — 9). E kérdések természetesen további vizsgálatot igényelnek; különösen fontos lenne az erdélyi bilingvizmus részleteinek vidékenkénti fonetikai felderítése mind magyar, mind román kísérleti személyek segítségével. Hasonlóképpen új felvételekre lenne szükség a magyar jövevényszavak mai reális elterjedésének megállapítása végett; eleve valószínű, hogy a régebbi feljegyzésekből a mai állapotra csupán nagy óvatossággal lehet következtetni. — KELEMEN BÉLA olyan régi erdélyi román énekeskönyvekkel foglalkozik, melyeknek van bizonyos nyelvjárástörténeti értékük is (Precizári si completäri la Bibliográfia romîneasca veche. 75 — 87); nem említi azonban, hogy az egyik általa tanulmányozott ritka kiadványból ván példány a MTA Könyvtárában is. — P. NEIESCTJ (Exista legátura íntre cantitate si accent? 135 — 42) azt a kérdést vizsgálja, mennyiben felel meg a magyar nyelv román jövevényszavaiban hosszú hangzó a román hangsúly&ak (vö. armurar > ármurár, cioban > csobány, stb.), s fordítva: mennyiben adják vissza a románok hangsúlyos szótaggal a hosszú magyar magánhangzót (vö. cseléd < cilediu, szerszám > sársam, stb.). E kérdést sem tarthatjuk azonban véglegesen elintézettnek: mintha a szerző (egyetlen jegyzeten kívül, vö. 140, 7. j.) nem vette volna eléggé figyelembe a román nyelv belső hangsúlyozási tipológiáját. — Nagyon érdekes AL. BOBZA tanulmánya a régi román növónynevekről (Numiri romínesti de plante ín vocabulare si dictionare din secolele al XVIT-lea-XVILI-lea. 199—218); a jeles román botanikus bőven merít T. Corbea XVIII. sz. eleji kéziratos szótárából is, amely — mint éppen e folyóirat hasábjain állapítottam meg (vö. NyK. XLVIII, 73 — 5) — nem más, mint Szenczi Molnár Albert 1611-ben megjelent latin—magyar szótárának igen hű fordítása. Az új szemelvények és fényképhasonmások nagyon érdekesek. Mikor látjuk azonban a szótár teljes szövegét is nyomtatásban (párhuzamosan Szenczi Molnár szövegével), a magyar—román könyvkiadás egyik reprezentatív termékeként ? Bőven merít BOBZA más magyar vonatkozású szótári kéziratokból is, így A. A. Praedetits Naszódy művéből, amely 1793 óta szintén kiadásra vár. Az Anonymus Caransebesiensisnek tulajdonított kéziratos szótárt (egyetlen példánya a budapesti Egyetemi Könyvtárban) BOBZA meglepően a XVII. végéről datálja (1693—1700), ámde egy sokkal régebbi magyar forrás, Szikszai Fabricius (1590, 1630) hatását fedezi fel benne, ami egymagában is arra vall, hogy jóval régebbi, alighanem még a XVII. század első felében keletkezett művel van dolgunk. — V. PAMFIL (Elemente regionale ín lexicul „Paliéi de la Orástie". 227—48) a Heltai Gáspár bibliájából fordított szászvárosi román Ószövetség tájnyelvi elemeivel (köztük sok magyar eredetű tájszóval) foglalkozik; örvendetes, hogy a szerző az eredeti kiadáshoz folyamodott, s nem M. KOQUES ismert bilingvis kiadásához (Paris, 1908), amely csak a Genesis 1. könyvét tartalmazza. A kisebb közlemények közül hadd emeljük ki BLÉDY GÉzÁét (259—60): a román gyermeknyelvi bui imperativust és az abua, bua igét hozza kapcsolatba a római gyermeknyelvi buare 'inni' igével. Az ötlet szellemes, s ha elfogadásra talál, újabb adalék a román nyelv latin eredetű szókészletéhez.