Nyelvtudományi Közlemények 61. kötet (1959)
Tanulmányok - Klemm I. Antal: A mondat és a mondatrészek eredete 45
48 KLEMM I. ANTAL FOKOS: NyK. XXXVI, 234). FOKOS figyelembe ajánlja, hogy a permi nyel-;! vekben egy csomó -i végű adverbium van, amelyeknek végződése azonos I &J komi -i végű melléknevekével (NyK. LVIII, 74). BEKÉ a cseremisz nyelvre vonatkozólag azt írta: „Érdekesek 1 a verses szövegek, melyekben a határozót gyakran jelzőileg [tehát ragtalanul 1 — K. A.] fejezik ki" (CserNytan. 231). Különösen a névutók vannak így I rag nélkül szerkesztve (i. h.). A finnben is van a tőalaknak határozó értelme. Vö. KETTUNEN: 1 SUST. LXXXVI, 231. Hasonlóképpen a lapp tőalaknak (BERONKA, Lap-1 pische Kasusstudien I, 225). A magyar ragtalan határozókra vö. KLEMM, M TörtMondt. 177; FOKOS: Népünk és Nyelvünk 1937: 199 stb.; SIMONYI,! Helyes Magyarság 24—5, 91. A szamojéd ragtalan határozókra vö. FOKOS: NyK. LVIII, 72. 1 A törökségben is előfordulnak ragtalan határozók. Vö. FOKOS : 1 i.-m. 73. Az altáji ragtalan határozókról RAVILA azt írta: ,,Besonders wich-1 tig ist, dass der Nominativ im Altaischen ein gewöhnlicher Adverbkasus ist,l alsó die Funktion des Instruktivs ganz wie die des Genitivs hat" (FUF. 1 XXVII, 84). A viszonyragoknak a mondatrészeken való hiánya (a ragtalanság) I nemcsak az eredeti ragtalanság maradványa lehet, hanem lehet a viszony-11 ragoknak a nyelvtörténet folyamán törtónt lekopása is: az ún. Suffixlocker-1 heit is. Ha egy mondatban két vagy több mondatrészt ugyanaz a rag vagym nóvutó illet meg, akkor a ragot ma néha csak az utolsó szónál használjuk, ] a névutót pedig rendesen csak az utolsó szó után: Ország-világnak. Két forinfM húsz krajcárba került. Hegen azonban mindegyik mondatrészhez hozzátették a ragot, név-i utót: My YTOiaknac iesos eristusnak (JókK. 1); vr Bemard ky vala asisiabely 1 nemessekkezzewl es helczekkezzel yeles. (uo. 3). De már a XVI. században megindult a névutók és ragok elhagyásának! folyamata, mégpedig oly kifejezéseknél, amelyek állandó kapcsolatot és szo-1 xosabb értelmi egységet alkotnak. Ily kifejezéseknél ugyanis a nóvutót.i vagy a ragot könnyen lehetett odaérteni a többi taghoz, ezért a ragot, név-1 utót néha csak az utolsó taghoz tették hozzá. Míg azonban a ragok elhagyásai ma még csak bizonyos állandó kifejezésekben végleges, addig a nóvutókatj kb. XVII.század óta már általában csak egyszer szokták használni. Hogy ajB nóvutókat gyakrabban szokták elhagyni, mint a ragokat, annak oka az, 1 hogy a névutók még nem forradtak össze oly szorosan az illető szóval, mint 1 a nóvragok, amelyek már illeszkednek, ós így a különböző hangrendű szavak-1 hoz (fűnek — fának) nehezebb odaórteni ugyanazt a ragot (vö. KLEMM,! TörtMondt. 179—180 és ugyanott a megfelelő könyvészetet; továbbá TOMPA,* A szavak ismétlődő részeinek elhagyása: Nyr. LXXXI, 297—306). A finnugor mondatrészek közül kezdetben csak a névszói és az ige-« névi állítmányon volt többes jel, az alanyon kezdetben nem volt többesjel, 1 mert az alany eredetileg jelzője volt a névszói, igenóvi állítmánynak. A casusl obliquin sem volt kezdetben többesjel. A cseremisz nyelv mutatja, hogy az alanyon kezdetben nem volt töb-* besjel, az alany egyesszámban maradt többesszámú állítmányra vonatkozó-* lag is. A névszó többesjel nélküli alakja szerepel a cseremiszben néha mégj
