Nyelvtudományi Közlemények 61. kötet (1959)

Tanulmányok - Deme László: A saussure-i tanítások magyar visszhangjához 3

22 DBMS LÁSZLÓ egy idézettel illusztrálnám. Mikor 1956-ban a magyar ly hang történetének • I vitájáról írván azt kifogásoltam, hogy BEISTKŐ LORÁND módszertanilag igen érdekes és sok újítást tartalmazó munkájában ilyen jellegű eredményeit nem foglalta össze másoknak tanulságul ós mintául, a következő szerkesztői jegyzetet kaptam tőle: „Még DEME kitűnő fejtegetései után sem érzem kellően megokoltnak, illetőleg elengedhetetlennek, hogy egy-egy nyelvészeti munka módszerbeli újdonságait okvetlenül magában a munkában, magának a szerzőnek kellene külön fejtegetnie, méltatnia. Egy ilyen eljárás nézetem szerint súlyos lebecsülése volna nemcsak azok ítélő, sőt értelmi képességének, akik tudományos minősítésekbe beleszólnak, de talán minden valamire való magyar nyelvésznek is" (MNy. LII, 104). Én azonban ennek ellenére tartanám azt, amit e cikkben a továbbiakban írtam: ,,Ugrásszerű módszertani fejlődés idejében élünk: valóban helyes ós szükséges a dialektikát nemcsak alkalmazni próbálnunk, hanem munkánk függelékében összefoglalásszerűen némiképpen magyaráznunk, sőt propagálnunk is. Ez nem valamiféle »öntömjénezés« lenne a szerző részéről, pusztán csak segítség az olvasónak és a további fejlődésnek. Mert azt alighanem mégiscsak a szerző maga tudja legjobban, hogy eredményeit hogyan, milyen módszertani elvek alkalmazásával érte el; de ő is gyakran ' csak akkor, ha ezt összefoglalni és megfogalmazni kényszerül." (Uo. 106.) Az elmondottak alighanem megokolttá teszik számomra ezért, hogy a most felvetett kérdéshez igen óvatosan nyúljak, s megengedhetővé, hogy inkább csak egyes részleteiben, mintegy szúrópróbaszerűen. a) Kezdjük a legvilágosabbal, a fonológiával. Itt a követőnek nem elszóródó, többé-kevésbé kidolgozatlan megjegyzésekből kellett módszert ötvöznie a maga számára, nem is általánosságban elmondott tételekből kihámoznia a gyakorlatra vonatkozókat, hanem egy eléggé kerek és kész rendszert csupán alkalmaznia. S mit látunk e téren? A leíró hangtani kutatásokban a fonológia szempontjai nem jelentkeznek, s a nyelv járásvizsgálatban is csak egyetlen munkában, DANCZI ViLLEBALDéban, aki művének ' címéül ezt vállalja: „A kürti nyelvjárás hangtana, fonetikai és fonológiai vizsgálata" (MNyTK. 48. szám). A figyelemre méltó kísérlet azonban távol j marad a tökéletességtől: a fonológiai vizsgálat eléggé keveredik a hangtörté- , neti és fonetikai szempontokkal; a polifonematikus, vagyis al, el hangcsoport értékű á, é hangok a kombinatorikus változatokhoz kerülnek; a fonematiküs megterheltség képe elkülönül a fonológiai vizsgálattól ilyen címen: A nyelv- | járás hangtana. Még kevésbé érvényesülnek a fonológiai szempontok a hangtörténeti vizsgálódásban, noha okszerűen alkalmazva ott nemegyszer eredményez- ; hettek volna a spekuláció sugallta megoldásoknál valószerűbbeket. Most osak egy példát erre: a páros mássalhangzóváltozásokét. Ezekkel foglalkozó 'cikkében HORGER ANTAL helyesen veszi észre, hogy a mássalhangzó váltó- , zások nemcsak egyesek lehetnek, hanem olykor párosak is, főleg ha nazális -jazonhelyi zárhang (hozzáteszem: vagy affrikáta vagy v, ill. /) kapcsolatokatI vizsgálunk meg (MNy. XXXVII, 12). Példa: hempereg > hentereg, és még sok hasonló. Itt HORGER a tényfelderítés után adott magyarázatban a páros j változást úgy értelmezi, hogy a két hang közül az egyik független változó, j a másik — az azonhelyiségből érthetően — függő. Ez helytálló megállapítás; az azonban már korántsem az, hogy a független változó a nazális lenne j {uo. 15—6). Ha HORGER tekintetbe veszi a fonológia tanításait, nyilván sze-1