Nyelvtudományi Közlemények 61. kötet (1959)

Tanulmányok - Kálmán Béla: Az újabb észt nyelvészeti irodalom (ism.) 119

ISMERTETÉSEK, SZEMLE 121 képzőit (E I—II), V. PÁLL a mordvin coniunctivus kialakulását (E I) és a tagadó szerkezeteket (E III) tárgyalja. I. GALKIN a mari igeképzők vokalizmusát vizsgálja (E III). Az egész finnugorságra vagy annak nagyobb részére kiterjedő kutatásokon alapulnak a következő tanulmányok: K. KONT dolgozata a finnségi, lapp és mordvin translativusról (E I). B. SZEREBRENNYIKOV (E III) a finnugor nyelvek pásztorkodásra vonatkozó indoeurópai jövevényszavaiból igyekszik következtetni a finnugorság szétválásának korára. Tekintve, hogy ezek a szavak csak egyes finnugor nyelvekben vannak, meg, az átadó indoeurópai csoportot pedig a Volga és a Klajzma között található ún. fatjanovoi kultúra hordozóival azonosítja, arra az eredményre jut, hogy az átvételek, korában, az i. e. III—II. évezredben, a finnugor nyelvek erősen differenciálódtak, és így szerinte a finnugor együttélés megszakadása és a finnugor alapnyelv megbomlása a VI—V. évezredben már megtörtént. Ugyanezen szerző „Nyelvtörténet és történelem" (Keele ajalugu ja rahva ajalugu) című tanulmányában — főleg a mari nyelv alapján — arra mutat rá, hogy a nyelvtörténetet mindig az illető nyelvet beszélő nép történetével kapcsolatban kell vizsgálni. A nyelvi-tényekből az illető nép történetére vonatkozólag értékes következtetéseket is lehet levonni, de óvakodni kell attól — mint M a r r és követői tették —, hogy a nyelvi tényeket bele próbálják erőszakolni egy nép történeti fejlődésének korszakaiba (K). — E. PAJUSALXJ a finnugor nyelvek l határozóragját vizsgálja. K. MAJTYINSZKAJA a finnugor nyelvek leíró nyelvtanainak alapélveivel foglalkozik. K. KONT dolgozata a finnugor nyelvek főnévi jelzőit tárgyalja. Ez utóbbi dolgozat arról is tanúskodik, hogy a hosszú ideig elhanyagolt finnugor mondattani, kérdéseknek akad az újra fölfelé ívelő észt nyelvészetben is művelője. Két fiatal kutató kandidátusi értekezésének összefoglalója is nemrég jelent meg; A. B a JI M e T : üapTHTHB MHowecTBeHHoro qHCJia B SCTOHCKOM JiHTepaTypHOM ;i3biKe paHHero nepHOfla (1524—1857) TapTV 1956, 21 1. és A. Pikamae, Tüveline astmevaheldus laanemeresoome keeltes ja lapi keeles (Tőbeli fokváltakozás a finnségi nyelvekben és a lappban). Tartu Riikliku Ülikooli Toimetised 50. sz. Tartü 1957, 50 1. (orosz kivonattal). Mindenki tudja, aki az észt nyelvet gyakorlatilag is tanulmányózta, hogy milyen nehézséget jelent egy idegennek az észt alaktanban a többes partitivus megtanulása. A fakultatív változatok nagy száma, a sokféle rag f-id, -si, -sid, -e, -u, -i, -a), a minden gyakorlati rendszerezésnek ellenszegülő nyelvi tények az észt nyelvhelyességi irodalomban is sok fejtörést okoztak már. A. VALMET dolgozata foglalkozik a többes parti -tivus-rag eredetével, majd sorra veszi a szövegek és nyelvtanok alapján a különféle partitivus-ragok elterjedését, kialakulását. Bemutatja, hogyan ítélték meg az egyes normatív nyelvtanok a különböző partitivus-ragokat a nyelvhelyesség, az irodalmi nyelv szempontjából. PIKAMAE dolgozata a finnugor konszonantizmus egyik legfontosabb kérdését, a fokváltakozást tárgyalja azokban a finnugor nyelvekben, amelyekben ma megvan. A tanulmány két részből áll. Az első a fokváltakozás kutatásának történetét mutatja be, a második a fokváltakozás legfontosabb eseteinek rendszeres áttekintését adja a balti-finn nyelvekben és a lappban. A finnségi fokváltozás legősibb esete a szerző szerint az *s ~ *z váltakozás, amely a *z > h hangváltozás után ma s : h váltakozásként jelentkezik. Ez a jelenség még a finnségi alapnyelvre vezethető vissza. Későbbi, de hasonlóképpen alapnyelvi a geminált zárhangok váltakozása, (a szerző szerint *kk : *tck, *tt : *it, *pp : *pp)» Hogy ez is a finnségi alapnyelvig vezethető vissza, azt a lív és a vepsze nyelv is bizonyítja, ahol ez a váltakozás szórványosan megtalálható, noha e nyelvekből a fokváltakozás általában hiányzik. Ugyancsak a finnségi alapnyelvbe utalja a szerző a tts : its affrikátaváltakozást is. Az egyszerű zárhangok fokváltakozását a finnségi alapnyelv legkésőbbi szakaszába teszi, mikor már a lív és a vepsze kiváltak az alapnyelvből. A lappok nyelvcseréje (a lappok a szerző szerint is nyelvcsere útján jutottak finnugor nyelvükhöz) ebben az időben történhetett meg. A többi fokváltakozási jelenség, mint pl. a nazálisoknak és a likvidáknak az észtben, a lívben és a lappban oly gyakori mennyiségi váltakozása, egészen kései, különnyelvi fejlemény. Hasonlóképpen késői, még az előbbinél is újabb jelenségnek tartja a szerző a déli-észtben előforduló szótagzáró zárhang fokváltakozását (nom. kaícL : gen. kalá 'nyak' stb.). *