Nyelvtudományi Közlemények 61. kötet (1959)

Tanulmányok - Martinkó András: P. Guiraud, La Sémantique (ism.) 116

116 ISMERTETÉSEK, SZEMLE VASZILJEV a mari nyelv neves szaktudósa. Munkája elismerésével soron kívül a tudományok doktora címet kapta és a Mari Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége díszoklevéllel tüntette ki. A kiváló és sokoldalú mari tudóst a magyarországi nyelvtudomány dolgozói is szeretettel üdvözlik. EKDŐDI JÓZSEF / Pierre Guiraud: La Sémantique Que sais-je? sorozat. Paris 1955, Presses Universitaires de Francé. 118 lap. E hasznos népszerűsítő könyvecske a következő fejezetcímek a,lá foglalja össze a szemantika mai problémáit: Bevezetés. A három szemantika. I. A jelentés: a szemantikai eljárás. II. A jelentés: a szemantikai funkció. III. A jelentésváltozások formái. IV. A jelentésváltozások okai. V. A strukturális szemantika. VI. Szemantikai irányok. — Befejezés. A Bevezetésben vázolja a szerző azt a dzsungelt, mely a jelentéstan köre, feladatai, értelmezése, terminológiája körül kialakult. GUIRAUD három fő probléma-csoportot lát: egy lélektanit (a jel és közlés), egy logikait (a jel és valóság viszonya, a jelentésfunkció, az igazság) s egy nyelvit, ez utóbbi a par excellence szemantika. Ennek két fő problémája az értelem (sens) és a jelentés (signification), éppen azért meglepően hat, hogy a szemantikában csupán ,,a szavak értelmével foglalkozó tudományt" lát (5). I. A jelentés GUIRAUD felfogásában az a folyamat, eljárás, mely a jelformához I (signe) asszociálja a tárgyat, tényt, fogalmat stb., a jel pedig „egy olyan stimulus, melyet egy olyan másik stimulussal asszociálunk; amelynek tudati képét felidézi" (12). A jelek között megkülönböztet természetes jeleket, ikonokat, melyek esetében forma és tartalom közt objektív megfelelés van, és mesterséges, konvencionális jeleket vagy szimbólumokat, ezek legtisztább példája a nyelv. A szerző itt ügyesen tárgyalja a különféle (hangutánzó, morfológiai stb.) motiváció formáit, valamint a motiváltság elhalványulását. — A jelentőfolyamat (signification) vizsgálata során szerzőnk a szemantika legnehezebb kérdéseivel vívódik: hogy ti. a felmerülő tényezők (tudattartalom, dolog, akusztikai kép, fizikai hang stb.) közül mi is tartozik a nyelvtudományra. A végén, SAUSSURE-re hivatkozva, a bipoláris (képzet-hangkép) jelmagyarázatnál köt ki. II. E fejezetben a szerző az értelem struktúrájával foglalkozik (poliszémia, alap-és mellék-jelentés, kontextuális jelentés stb.). Kifejti azt az egész művön végigvonuló felfogását, hogy a hangulati-érzelmi, expresszív jelentéselemek extraszemantikus asszociációk, nem változtatják meg a fogalmi tartalmat, csupán stilisztikai értékük van (de beépülhetnek a szóba). A szó szemantikai funkciója is ennek megfelelően „megismerőfogalmi (cognitive) vagy szemantikai, illetőleg kifejező-érzelmi (expressive) vagy stilisztikai" (32). Továbbá: a szóalkotás is ennek megfelelően vagy tudatos (ez a megnevezés: nomination), vagy lassú átrendeződés spontán eredménye; ez utóbbi esetben már nem alkotásról, hanem fejlődésről (évolution) kell beszélnünk. III. A szerző áttekintést ad néhány, a jelentésváltozások rendszerezésére irányuló régebbi és újabb elméletről. Részletesebben foglalkozik a magyar ULLMANST, továbbá G. STERN rendszerével. Különösen (a nemzetközi irodalomban erősen bírált) ULLMANN-féle rendszerezés tetszik neki, elegánsan egyszerűnek és átfogónak tartja, de nem tudja (vagy nem mondja), hogy az GOMBOCZ rendszerezése, — melyet egyébként maga GOMBOCZ is részben WUNDT, részben ROUDET alapján épített fel. GUIRAUD általában megelégszik azzal a semmitmondó (és hiányos, meg téves) saussure-i kijelentéssel, hogy minden jelentésváltozás ,,a signifiant és signifié közti viszony megváltozása" (40). IV. A jelentésváltozások okai között a következőket említi meg: 1. (Értelmi vagy expresszív) megnevezés; 2. Az emóció (SPERBER nyomán); 3. Tabu, eufemizmus (ez a rész ötletes, szellemes); 4. A beszéd gazdaságossága; 5. Homonimikus kollízió. I