Nyelvtudományi Közlemények 60. kötet (1958)

Tanulmányok - Ujváry Lajos: A nyelvi jelek szerkezete és funkciója 369

A nyelvi jelek szerkezete és funkciója* (Mondat, szó, lexéma) 1. A nyelv az érintkezésnek — gondolataink, érzelmeink, kívánságaink másokkal való közlésének és mások gondolatai, érzelmei, kívánságai megértésének — eszköze.1

Az érintkezés érzékelhető nyelvi jelek útján megy végbe, gondolatot, érzést, kívánságot nyilvánítani a nyelv segítségével tehát csak arról tudunk, amiről a velünk egy nyelvet beszélőkkel azonos, érzékeltethető nyelvi jeleink vannak, és ugyanígy mások gondolatait, érzéseit, kívánságait is csak akkor érthetjük meg ez úton, ha azok általunk ismert és tudatunkban számon tartott, érzékelhető nyelvi jelekkel fejeződnek ki. A nyelv segítségével való érintkezés előfeltétele eszerint: a velünk egy nyelvet beszélőkével azonos, még hozzá tartósan azonos, érzékeltethető, illetve érzékelhető nyelvi jelek birtoklása. Gondolataink, érzéseink, kívánságaink nem egyebek, mint a mi egyéni állásfoglalásunk a létező vagy képzelt valósággal szemben, s így szükségképpen mindig a létező vagy képzelt valóság valamely mozzanatához fűződnek.2 Ha a valóság állandó és mozdulatlan is volna, elképzelhető volna, hogy minden egyes mozzanatának meglegyen a maga külön, állandó és az egy nyelvet beszélők közösségében azonos nyelvi jele. Ámde a valóság, a világ — a létező ós a képzeletbeli egyaránt —nem merev és mozdulatlan, hanem — éppen ellenkezőleg — szüntelen mozgásban levő, elemeiben is, elemeinek összetételében és egymáshoz való viszonyában is pillanatról pillanatra változó valami. Ennek a szüntelen átalakulásban levő valóságnak egy-egy részletét tükrözik a bennünk váltakozó, a valóságnak változékonysága miatt is, de jómagunk szüntelen változása következtében is folyton változó tudattartalmak. Olyan tartós s a velünk egy nyelvet beszélőkével azonos nyelvi jeleink tehát, amelyekkel az éppen bennünk tükröződő valóságról hírt adhatnánk, vagy a másokban * Bevezetés egy készülő lexikográfiái tanulmányhoz. 1 Nem az egyetlen eszköz az érintkezésre, de valamennyi közül a legkönnyebben •elsajátítható, ennélfogva legáltalánosabban használt s viszonylag a legegyetemesebb, legtökéletesebb is. Eszköznek tekinti már BÜHLER (Sprachtheorie, 1934, III—IV. 1.); eszköz voltát és társadalmi jelentőségét hangsúlyozza SZTÁLIN (A szovjet nyelvtudomány kérdései, 1950, 225 — 6). 2 „Die Ausserung . . . bezieht sich auf eme besondere Wirklichkeit und nimmt zu ihr in irgendeiner Weise Stellung" — mondja PORZIG (Das Wunder der Sprache, 1950, 79). ,,A valósághoz való viszonyítás . .. az emberi beszédnek alapfunkciója, az a jellegzetesség, ami a beszédet beszéddé teszi azzal, hogy az okát és célját magában foglalja" — írja PAIS (Két fejezet a mondattanból, 1950, 3). Ugyanezt vallja RIES (Was ist ein Satz ? 1931, 72 — 7); ugyanezt BÁRCZI (Bevezetés a nyelvtudományba, 1953, 40).