Nyelvtudományi Közlemények 59. kötet (1957)
Tanulmányok - Korompay Bertalan: Széljegyzetek a Kalevala összeállításának problémájához 35
44 KOROMPAY BERTALAN a célhoz. Kibuggyant a rügy, amely virágot fakasztott. Oly erővel indult meg az eposz csírázása, hogy nem volt többé megállás a teljes kibontakozásig. így ezek a fogalmak, mint összeállítás és rekonstruálás, véleményem, szerint összetartoznak. Összeállítani költői művet nem lehet meglévő énekrészletekből szemléleti elképzelés, alkotó beleélés nélkül. Ha azt mondjuk: Lönnrot összeállította a Kalevalát, akkor ezzel azt is mondjuk, hogy rekonstruálta, mert hiszen az énekszakaszok puszta egymás mellé sorolása játékos művelet, amennyiben nem járul hozzá a konstruálás végrehajtásához az a szilárd hit, hogy a felhasznált részekből több, jobb, nagyobb születik — a meglévő helyére. Amikor az eposz-hit eredeti koncepciója megingott, Lönnrotnak a Kalevala megalkotásával kapcsolatos munkája mégis ment tovább a maga útján. Biztosította folytatását egyfelől az új meg új anyag felszínre kerülése, amelyet természetszerűleg bele akart dolgozni kiadványába, másfelől pedig a már megállapított szöveg, amelyet kánonként vitt magával a további kiegészítések — végső fokon újraköltés — alapjául. Ahhoz, hogy a Kalevala végső formáját elnyerje, már nem volt elengedhetetlen az a hit, amely első összeállításait ihlette. Éppen a helyére lépett józanság engedett teret az eposz mind bővebb, mind sokrétűbb, mind szabadabb kidolgozásának. Ez mentesítette kiadóját a folklorisztikai megkötöttségektől, átadva a szót, ahol szükségesnek látszott, az irodalom előjogának. Mert a Kalevala bölcsőjét két szellemalak állta körül: végső soron a folklór szülte, azonban az irodalom dajkálta . . .6 Ha az irodalom dajkálta is, mégis a folklór tartozik neki leginkább hálával. S jól is van úgy, hogy anyjának a folklórt, a népköltészetet nevezheti. Mert ha tisztán az irodalomban és az irodalomtól lelkedzett volna, akkor a Kalevala nem lett volna az, ami. S Lönnrot részessége a Kalevala Összeállításában sokkal könnyebben érthető a rekonstruálás gondolatkörében, mint 6 Ekkor már a Kalevala „szerzője" vette át a szót „összeállítójától", aki amit alkotott, inkább a népköltés nagy ismeretében tette, semmint archaizáló költő- vagy művészi egyéniségként. Itt-ott elejtett megjegyzései munkája természetéről rendszerint csak módszerének külső (anyagi, ónekszövegbeli) feltételeit érintik, de lényegi mivoltát. — úgy, amint az az összeállításaiból jól kielemezhető — kevéssé világítják meg. KATJKONEN, a Kalevalának szentelt több mint két évtizedes munkásságának nem kis részét fordította az eposszal kapcsolatos eszmék összegyűjtésére. De ezeknek az értelmezése most még nem végleges. Lehetséges, hogy pl. a rekonstruálás kérdésében más eredményre jutott volna, ha nem a Régi-Kalevalával, hanem — ami történeti szempontból ugyan lehetetlen — az Új-Kalevalával kezdte volna meg az énekanyag egész birtokában végzett, rendkívül alapos forráskutatásait. Az Új-Kalevala formába öntéséhez viszonyítva ugyanis még sokkal szembeszökőbbnek találhatta volna azt az eljárásbeli óvatosságot és mértéktartást, amellyel Lönnrot az eposz első szövegezését és előzményeit „összeállította". Ugyanily fordított sorrend : előbb a kortársak nézeteinek számbavétele s csak azután Lönnrot nyilatkozatainak azokhoz mért elbírálása vezethetne annak az itt megbolygatott kérdésnek nyitjára : nincs-e szorosabb kapcsolat az eposzi eszmék és Lönnrot magatartása között? Gondolható-e az előítéletek egész özönével körülvett gyűjtő-szerkesztő (KTP 442) csak valamennyire is függetlennek az ő művét méltányló — és szerintünk ilyen értelemben előkészítő — tudományos környezet befolyásától? Általában véve nem optikai tévedés-e, ha — az egész múlt századra, sőt még a jelen század egy részére is romantikus előítéletek uralmát állapítva meg — éppen csak Lönnrot személyét vesszük ki ez „axióma" és annak gyakorlati megvalósítása : a rekonstruálási törekvés hatálya alól? — KAFKONBN egyik művében azzal végzi, hogy Lönnrot gyújtotta meg azt a lidérofényt, amely a tudomány és a művészet embereit később a kalevalai őskor és költészet megragadására lelkesítette (KT 199). Vajon nem úgy volt-e valójában, hogy ez a lidércfény sem volt egészen az övé, s hogy — továbbá — végeredményben ez vezette Lönnrotot is a Kalevala megteremtésének útjára?
