Nyelvtudományi Közlemények 54. kötet (1953)

Tanulmányok - Deme László: A nyelv fejlődése belső törvényeinek kérdéséhez 10

lg DE3ÍE LÁSZLÓ bővülése. Az új szó keletkezésekor, illetőleg átvételekor azonban e névalkotásnak módját olyan törvények szabályozzák, amelyek a társadalom fejlődésétől nem függenek közvetlenül (uo.) ; amelyek a nyelv addigi életének, meglevő anyagának és kialakult szabályainak termékei, s ugyanakkor addigi és további fejlődésének irányítói. Az a kérdés tehát, hogy egy-egy szó miért alakul : a társadalom fejlődésének kérdése ; de az, hogy hogyan alakul : az már a nyelvnek belső ügye. 4. Ez a kissé talán leegyszerűsített, de alighanem helytálló megfogalmazás azonban a szavak keletkezésének kérdésére vonatkozik csak, s nem változásukéra. Míg a szavak keletkezésekor általában világos a társadalom fejlődésének a szó keletkezését kiváltó ténye ; a szavak további sorsában, változásában, nem egyszer tanúi vagyunk olyan eseteknek, amelyek a társadalom fejlődésével ilyenféle kapcsolatba nem hozhatók ; amely változásokat egyszerűen a nyelvnek rendszer-volta indít meg ; amelyek tehát nem társadalmi okokból érthetők meg, hanem egyszerűen nyelvi környezetükből. Lássunk erre is példát. A görög-latin eredetű.apatika szóalakban az a elemet névelőnek érző magyar nyelvérzék a fejlődés során ilyen alakot hozott létre : patika ; vagyis elvonta a névelőnek érzett elemet (vö. HORGER, MSzav.) — Ugyanígy keletkezett az eredetibb *csárdák alakból csárda : a nyelvérzék a vélt többesjelet elvonta (BÁRCZI, SzófSz.). E változások aligha függenek közvetlenül össze valamilyen társadalmi változással; nyilvánvalóan egyszerűen csak a rendszer rendszer-voltának, ez esetben tévesztő hatásának eredményei. — így tárgyalja az elvonást az idegen eredetű orosz zontik és a belőle elvont zont esetében CSERNIH is (NyIK, II/5, 51). Más példa : A magyarban bizonyos korban eleven volt a mai -ka, -ke kicsinyítőképző mellett egy -csa, -cse kicsinyítő is. Természetes, hogy a -k végű szavakhoz inkább ez járult, mint a szóvéggel való egybeolvadásra hajlamos -ka, -ke : az eszközök közti ilyen fajta válogatás is belügye a nyelvnek. Bizonyos korszakban azonban ez a -csa, -cse veszített elevenségéből, majd megszűnt élő képző lenni ; funkcióját a -ka, -ke, s a kettő egyesüléséből keletkezett -cska, -cske töltötte be. A -csa, -cse képzővel kicsinyített -k végűek bizonyos ideig fennmaradtak : gyermekese, kékese, ágcsa, mert védte őket az alapszóval való összetartozás etimológiai tudata. Mikor azonban a -csa, -cse mint kicsinyítő teljesen eltűnt, a nyelvérzék e szóalakok kicsinyítő funkcióját továbbra is érezte, a kicsinyítő funkciót azonban többé nem látta jelölve. Hogy a jelentés és az alak egymásnak megfelelővé váljék újból, az etimológiai tudatot is félretolva, egyszerű hangátvetéssel beleilleszkedtek e szavak a -cska, -cske kicsinyítőképzős szavak csoportjába, ilyen alakúvá válva : gyermecske, kecske, ácska. A hangátvetés nyilván azért történt, hogy a jelölt tartalom összhangba kerüljön a jelölő formával ; e változás tette lehetővé a tárgyalt szavaknak bizonyos csoportba való be-, illetőleg visszakerülését. Nyilvánvaló, hogy ennek a változásnak közvetlen oka sem társadalmi ; célja az volt, hogy e szavak jobban a rendszerbe illeszkedjenek : a nyelv egyik szócsoportja magához vonta a jelentésükben vele rokon, de alakjukban tőle eltérő szavakat. (Vö. HORGER : MNy. XXIV, 271 ; DEME : i. m. 42.) Alighanem ide tartozik a jelentésváltozások közül a tapadás is, vagy legalábbis; bizonyos esetei. A sertés állat-hó\, a hitves feleség-bői, a tokaji öor-ból alighanem minden társadalmi változás nélkül lett sertés, hitves, tokaji ; ugyanígy a versköltő-ből, a napkelet-bői, a lábasmarhá-ból költő, kelet, marha (vö.