Nyelvtudományi Közlemények 51. kötet (1941)

Tanulmányok - Györke József: Volt-e a magyarban -y-, ü- praeteritum-képző? 54

56 GYÖRKÉ JÓZSEF 112, stb.) nemcsak a feltételes mód -nék, -nák és -nők, -nők ragía, hanem a praeteritumi -ők, -ók ragok -ö-, -ó- eleme is megfejthető egészen szabályos hangtani fejlődéssel, anélkül, hogy az utóbbiak magyarázatához külön alaki elem felvétele volna szükséges. A feltételes mód legrégibb magyar alakja -ney- olv. -n'éi-1. KT. lelhetneync (vö. SZINNYEI, A HB. hang- és alaktana 37). A finnugor *-n&ká' oo *-né'yü és a legrégibb magyar forma -neyközött kétségtelenül kellett még lenni egy ó-magyar -neü- alaknak is, vö. hangtani szempontból ősmagyar *fey '*- ó-magyar fey (vö. 1055 : feherea, ugyanott: mének, azah. olv. meney, ászdy) =*- feü (vö. 1055: feu, 1211: Feud, feud szn.) =- fej (vö. 1138/1329: Feidi MonStrig. I, 93) *- fé (vö. 1055 : fee, 1440 k.: heriosvelg/e stb. OklSz., N. fé) | feketeü (vö. 1211: Feketeu, 1256: Feketeufa stb. OklSz.) *- feketéi (vö. 1095/XII—XIII.: Feketeyái szn. OklSz.) =~ fekete (vö. 1278: fekete pótok stb. ÖklSz.) (vö. GOMBOCZ, Magyar történeti nyelvtan. II. r. Hangtan II. Hangtörténet*. 59—60). Az ó-magyar feü, feketeü alakból azonban nemcsak fé és fekete, hanem mint tudjuk, még fő és fekető is fejlődött, ugyanúgy mint a HB. levn olv. leün szavából is >- JókK. 4/16 len olv- lén ~ JókK. 71/17 lewn olv. lön stb. (vö. SZINNYEI i. m. 44; HORGEE i. m. 105), vagyis az -eü- kettőshangzó egyrészt -é, másrészt -ö lett. Ez a kétirányú fejlődés adja magyarázatát feltételes módbeli ragunk mai kétféle alakjának is I Az egész fejlődés menetét egyébként a következőképpen képzelhetjük el: uráli *-nö'kö <» *-n&y&'»- ősmagyar *-né'y *- ó-magyar *-ney és *-neü- »- -nej (KT. lelhetneync) -—né(te kérnéd), illetve -*neü- >- -nő- (mi kérnök). A mélyhangú szavakban -ná- (te adnád) és -nó- (mi adnók) alakot találunk. Mindkét forma MELICH helyeselhető nézete szerint későbbi illeszkedés eredménye (vö. MELICH i. m. 12—3). Hogy a feltételes mód jelenének a magyarban eredetileg csak magashangú alakja volt, azt az illeszkedés nélküli (én adnék, kapnék) alakokon kívül a rokonnyelvi megfelelések is' igazolják: vogulT. -né, osztják -£é-, cseremisz -ne-, finnS. -ne-, lappK. -ne-, szamojéd O. -ne-, -ni-, Jur. -ni-, -ji-, Jen. -ni-, -ji-, -i- (vö. SZINNYEI, Sprw.2 125, NyH.7

112;

GYÖKKÉ, Die Wortbildungslehre des Uralischen 50, 95). Joggal megjegyezhetné valaki, hogy miért fejlődött a feltételes mód ragjának *-eü- kettőshangzója csupán a többesszám első személyében másként, mikor a paradigma többi tagjában közös