Nyelvtudományi Közlemények 48. kötet (1931)

Tanulmányok - Laziczius Gyula: Bevezetés a fonológiába. I. 1

20 LAZICZIÜS GYULA Ha a variánsokról nem lehet megmondani, hogy melyik közülük az alap- és melyik a mellékváltozat; ha mindegyikük csak egy meghatározott helyzetben fordul elő és másban nem, akkor egyenrangú kombinatorikus változatokkal (variantes combinatoires équipollentes) van dolgunk (vö. Jakobson, Travaux II, 11). Külön csoportként kell említeni a fakultativ változatokát, amelyek akkor jelentkeznek, ha egy főném variánsai közül bármelyik előfordulhat ugyanabban a fonetikai helyzetben. Némely magyar nyelvjárásban a hosszú magánhangzó-fonémek egy részének két változata van: monoftongikus és diftongikus variánsa. Az alföldi csoporthoz sorolt felsődrávai nyelvjárásban pl. az ö mellett áo, az e mellett" ee, az ö mellett eö is hangzik. Hogy mikor ejtik az egyszerű és mikor a kettőshangzót, nehéz megmondani. Ha a szóban csak egy hosszú magánhangzó van, akkor rendszerint kettőshangzót ejtenek, ha több, akkor az első diftongikus ejtésű, a többi monoftongikus (Csököly). Szabálynak azonban ez sem mondható. A leírók adatai közt — feltéve, hogy helyesek — számos akad olyan, amely ellentmond ennek. Valószínűbb tehát, hogy itt fakultative váltakozik az egyszerű éskettőshangzó. A fakultatív változatok fogalmára 1. POLIVANOV, BBe^emie, 217 kk. Az eddig tárgyalt változatokat egy-egy nyelvterületen vagy tájszólásban általában ejtik. Vannak azonban olyan árnyalatai is a fonómeknek, amelyek a beszéd stílusától, érzelmi színezetétől függnek. Az ilyen variánsokat alkalmi vagy stiláris változatoknak (variantes stilistiques) hívjuk. Például a hosszan ejtett hangok a magyar emphatikus beszédben: dehogy, uggyan kérem, a munka ütemét vezénylő hávasziva (= ha van szive). Ismeretes, hogy a szász kiejtésben nincsenek „gerundete Vorderzungenvokale" : az ö helyett e-t, ü helyett i-t ejtenek. Hangfestésnél azonban mégis használják őket („schröckliche, tüfe Fünsternüss", vö. JESPERSEN, i. m. 244). Még kevésbbó általánosak az egyéni változatok (variantes individuelles), amelyeket olyanoknál figyelhetünk meg, akiknek beszédében bizonyos hangok képzési módja észrevehetőleg elüt az ugyanazon nyelvet beszélők hangképzósétől. Pl. selypítve ejtett spiránsok. Természetesen SAUSSÜRE is ismeri a variánsok fogalmát, és egy klasszikus példával élesen meg is világítja viszonyukat a fonémekhez. Egy másik jelrendszerrel, az írással hasonlítja össze SAUSSÜRE a nyelvet és megállapítja, hogy az írásjelek értéke, mint ahogy a