Nyelvtudományi Közlemények 47. kötet (1928)

Tanulmányok - Tolnai Vilmos: A nyelvújítás - II. 1

A NYELVÜJÍTÁS 61 csolja hogy úgy legyen, 's úgy lesz; sőt az író úsussá csinálja a' mi úsus nem volt . . . A' jó írónak abban áll egész kötelessége, hogy csak azt merje, a' mi nyereségére lesz a' Nyelvnek ; a' jó Olvasóé abban, hogy mind azt tűrje, a' mi nyereségére lesz a' Nyelvnek". (89—91.) Soha, sem előbb, sem utóbb nem szólt KAZINCZY ilyen merészen, ilyen határozottan; soha máskor nem nézett le annyira fejedelmi felsőbbséggel az író magaslatáról a nyelvrostálgatók szőrszálhasogatásaira. SÍPOS kifogása, hogy az új írók az új szavakkal „külömböztetik-meg magokat ... a' pór seregtűi" —hinc illae lacrymae! teszi hozzá KAZINCZY, hisz a pór seregbe mind azokat érti, akik a fentebb írást, a különözést nem érzik (93). Tiszteli ő is a grammatikát s a szokást, de kívülök még valamit, amitQUINTILIANUS acre judiciu m-naknevez, „mellyet mi ízléssé személyesítünk; mert a Nyelv nem egyedül az Etymologia' és Szokás' karpántlikáján jártatott Empíria' dolga, hanem a' jobbat, igazabbat, szebbet válogató, 's a' Szokást és Etymologiát hol tisztelő, hol nem tisztelő Criticismuszé is". (98). Ezen KAZINCZY természetesen a válogató ízlést érti. Szokáson érti azt, amit QUINTILIANUS : Consvetudinem vocabo consensum Eruditorum, „a' mellyet rész szerént az idő, rész szerént a' jó írók hoznak-bé". Jegyzetben WiELANDnak ADELUNG ellen írt értekezésére utal, melyet magyarul kiadni készül (100). Fejére idézi BEREoszÁszmak és Síposnak HORATIUS Ars poeticájának híres sorait (47—72), mely szerint az írónak szabad szót „szépíteni, lágyítani, a' hol helye vagyon, darabossá tenni, kurtítani, hosszítani, forrasztani, származtatni, teremteni" s evvel KAZINCZY felsorolja az ő szócsinálásának módjait. Ép így szabad új szót, új szerkezetet is csinálni, idegeneket behozni, mert sokra van szükségünk. Itt van az a pont, melyen a két fél nem tud megegyezni: „mi a' sok, mi a' kevés, mi az elég?" . . .„a' gondosabb, 's a' szépet érző, a' szépet kereső írónak merni kell; lássa az idő, reá üti e a' pecsétjét". (102—103). A bírálat végén KAZINCZY úgy véli, hogy a való, mint mindig, a középen lesz. Sem a szokás követői, kiket ész és értelem vezet, nem kívánhatják a nyelv fejlődésének megállását, sem az újítók nem akarhatnak nyelvünkből egészen más nyelvet csinálni, „azokat kivévén, a' kik iconoclastai dühvel mindent fel-akarnának forgatni", itt KAZINCZY világosan a nyelvújítás szélsőségei ellen fordul, kik az ő törekvéseinek hitelét vesztik, egyszersmind élét veszi előbbi szavainak s a megegyezés lehetőségére mutat. . TOLNAI VILMOS.