Nyelvtudományi Közlemények 46. kötet (1923)

Tanulmányok - Losonczi Zoltán: A magyar tővéghangzók - I. 242

A MAGYAR TŐVÉGHANGZÓK 285 Kulcs.-k. 120; weztegl Keszth.-k. 124; vezteglenek (elb. múlt.) Döbr.-k. 194; vezteglen Döbr.-k. 505; vezteglettem Döbr.-k. 517; wezteglyed-Keszth.-k. 302; vezteglyed Kulcs.-k. 273; vezteglef- Tih.-k. 314. A betegl, orzagl, remenl, zegenl, vezéri, veztegl féle esetek arra látszanak mutatni, hogy a tővéghangzó kiesése bizonyos hangok után az l képző előtt is éppoly régi, mint a -b(b) középfokjel vagy a -d kicsinyítő képző előtt. A tővéghangzó azután újból a jelenidő 3. személyében kezdett jelentkezni s innen terjedt át a többi alakba is (1. MNy. 249). • Mai nyelvjárásainkban egyes elszigetelt alakok (pl. szigeti, szígyéll Tsz.) s olyan esetek kivételével, mikor a szóhoz járuló rag vagy képző magánhangzón kezdődik (éneklés, éneklő, énekli), csaknem általánossá vált a tövéghangzós alak. (Kivételes esetek ritkák, mint pl. éneklett Palócság, cséplettem stb. Eger; vö. TMNy. 250.) A tővéghangzó ma gyakran egészen zárt. Pl. agyagul Csallóköz, MTsz.; javasul, gondul, rabul, parancsul, szentül, kertül, gyeiül Vépvidék, Nyr. XXIX. 172; füstül, dörgül, kürtül, böjtül uo. 173, éneküllök NyF. XL. 15; dánul Szeged, Nyr. XV. 449; szagul Ada, Nyr. XXVII. 405; dögüllön meg, dögünyi Mátyusföld, Nyr. XX. 30; bepörűte uo. 77; gondútam uo. 120; énekül Répcevidék, Nyr. XX. 365. E zártabbá válás az l hang hatása. Különös példa tapsit Szakadat, MNyv. VI. 201. A leggyakoribb változat ma is az, amelyiknek a tővéghangzója 0, é, ö. Ezt találjuk pl. még a következő esetekben is: déléi, déréi, déröl ,delel' Székelyföld, MTsz.; tárgyol Balatonfelv. NyF. XL. 27; lábol TŐRÖS, Beregszászi nyelvj. 20; kevesöllöm, öregöllöm Balatonfelv., NyF. XL. 14; hirel Szigetköz, NyF. XXXVIII. 10; tálol Ada, Nyr. XXVII. 405; nyárol Dunántúl. Háromszék m. (TMNy. 297). 0 van egyes nyelvjárásokban a tőszótag á-ja után is, mint újabb fejlődés eredménye (1. pl. Halmágy, NyK. XXXI. 386). Az a, e ma is a v-tövek, az egytagú szavak és az á,- a-, e- hangzós szavak után gyakori: pl. agyai, hátai, hidal, inal, lábal, nádat, rudal, szálai, ural, utal; delel, füvei, rezei, szegei, szögel, tögyel, tüzel MTsz.; langal Vépvidék, Nyr. XXIX. 172; megszível RADVÁNYI, Ipolyszalkai nyelvj. 20; loval uo. 20; szájal TŐRÖS, Beregszászi nyelvj. 20; tögyel, vögyel, nevel, ügyel Mohács, Nyr. XXVII. 66. A királyhágón túli nyelvjárásokban a, e csaknem általános (1. Nyr. XLII. 10; XXV. 346; XLIII. 162). Nyilthangzós illeszkedés van az oeloelték alakban. (Küküllő m., NyF. XIII. 31.) A melléknevekből indult ki a nyíltabbá válás az ilyenféle esetekben: bővell MTsz.; röstell Balatonfelv. NyF. XL. 11. Az l nyúlást is okozhatott; pl. röstellem Mátyusföld, Nyr. XX. 77; dobói Felsőbácska, Nyr. XII. 262. Hosszú magánhangzó után nincs tővéghangzó. Az -l képző első tagja az -lkod, -lkéd, -lkod képzőbokornak is. melynek példái szintén nagyjában az eddigiek szerint alakultak, Zárt hang van a kemwlkwd- Virg.-k. 46 alakban. Az o, é, ö <>= a, e közt itt még nagy a küzdelem, míg végül is egyes szavakban a nyilt hangzó vált általánossá. Példák: gazolkot- Münch.-k. 121; hevalkod Weszpr.-k. III. 12; de: hiuolkod- Kaz.-k. II. 148; Nád.-k. 499; Tel.-k. 1. 191; Lobk.-k. II. 117; Tih.-k. 107; Virg.-k. 5. 30; Vitk.-k. 34; hiuolcod- Nagysz.-k. 160; hyuolkod- Ap.-mélt. 13; Kaz.-k. 148; Szék.-k. I. 169; Virg.-k. 9. 130*; heuolcod- Guary-k. 94; heeirolkod- Ap.-mélt. 7; Pozs.-k. III. 49; Érdy-k. 130; Érs.-k. I. 224; Hevolkod- Nád.-k. 691;