Nyelvtudományi Közlemények 45. kötet (1917)
Ismertetések és bírálatok - Trócsányi Zoltán: Emlék. Szily Kálmánnak, a M. Nyelvtudományi Társaság elnökének nyolczvanadik születésnapja alkalmából írták a Magyar Nyelv dolgozótársai. 333
ISMERTETÉSEK ÉS BÍRÁLATOK. 335 a változást későbbi egytagú szavakban nem tudom megérteni.» A csak kivonatosan közölt értekezésben, a mely egészen új szempontokra mutat rá a magyar magánhangzók vizsgálatában, sok olyan elejtett megjegyzés van, a melyeknek részletesebb kifejtését nagy érdeklődéssel várhatja a m. nyelvtudomány. — KLEMM ANTAL a -sze, -sza eüklitikus particuláról értekezik s kimutatja, hogy ez, a régi nyelvben, népnyelvben (különösen a székelységben és a palóczságban), sőt a mai irodalmi nyelvben is gyakori nyomatékosító elem (gondoldsza, eredj sze, hallgassza, keressüksze, vegyéteksze) megvan az északi-oszt -jakban is: sa, a mely szintén leginkább fölszólítást kifejező igealakokhoz járul, pl. tárni uandl-sá..' nézd csak meg ezt', de használatos a déli-osztjákban is. — PÁPAY JÓZSEF az és kötőszó eredetét nyomozza a rokonnyelvekben. SiMONYival szemben, a ki a magyar és-i a cseremisz eée kapcsoló kötőszóval veti össze, ez utóbbit pedig azonosnak gondolja a BEGULY-féle cseremisz szövegekben előforduló vac szóval, a mely a vogul os kapcsolóval és 'megint' jelentésű határozószóval függ össze, kimutatja, hogy a cser. eée orosz eredetű (eme 'még'), a vac pedig névutó, a melyet azonosít a f. ylld (<. *ylná) névutóval. Helytelennek mondja MUNKÁCSI fejtegetéseit is, a ki az eredetileg 'megint' jelentésű, fgr. eredetű és kötőszónak távolabbi,' árja megfelelőit is megtalálta (és <. *evés = pahl. apáé, vogul ős, ás — pazend awaz). P. a maga' jelentésű vog. ás visszaható névmásban látja a m. és kötőszó megfelelőjét, a mely névmásnak a megfelelői: lp. eé, •es, éé, es"stb. 'maga' | f. itse (<. Hkse < Hske) id. | cser. eske id. | mdE. ss, dé. mdM. eé id% [ votj. as id. [ zürj. as id. | vog. q,s id.; KL. ős 'noch, und noch'. E. as 'szintén, megint, mégis, hát, vagy pedig', || fgr. alapalak: öékö-. Hogy visszaható névmásból fejlődhetik kötőszó, arra nézve utal a magyar maga, de maga régi kötőszavunkra, a mely ugyanolyan jelentés-, ill. functio-változáson ment át, mint az idézett, és-nek megfelelő vogul alakok. A cser. eske, votj. ask- és at's- tövekbői arra a következtetésre jut, hogy a mai szóvégi mássalhangzó az egyes fgr. nyelvekben eredeti *sk-ból fejlődött, melynek a magyarban következetesen s (o: A) a megfigyelője. — NÉGYESY LÁSZLÓ a magyar szenvedő igéről elmélkedik. Fölveti a kérdést, vájjon igaz-e az a tétel, a mit a í-s szenvedővel szemben annyiszor hangoztattak, hogy t. i. a magyarban nincs szenvedő és hogy a szenvedő igehasználat nem magyar eredetű. Már SIMONYI rámutatott, hogy a szenvedő igék a régi nyelvben közkeletűek voltak nálunk s a rokon nyelvekben is közhasználatban vannak. SZINNYEI pedig kimutatta, hogy a szenvedő jelentés a műveltető jelentésből fejlődött ki. Sem az alak, sem a functio nem idegen a m. szenvedő igében — mondja N. — ; a í-s szenvedő igének nem az a baja, hogy magyartalan, hanem hogy elavult, hogy elhalóban van, mint a «magánhangzós mult», a Jőve, láta, mely köznyelvünkből egészen kikopott s az irodalomban is már csak a versben tartja magát valamennyire. — N. okos és józan fejtegetéseivel általánosságban egyetértünk, azonban minthogy a m. í-s szenvedőnek a műveltető igéből való fejlődése a m. nyelv külön életében történt, nagy kérdé?, hogy a népnyelvben-e vagy csupán az irodalmi nyelvben? A nép nyelvében nagyon ritkán és nagyon kis területen fordul elő. A magyarban a szenvedő igét
