Nyelvtudományi Közlemények 45. kötet (1917)

Tanulmányok - Sebestyén Gyula: A magyar rovásírás eredetéről 292

A MAGYAR ROVÁSÍRÁS EREDETÉRŐL. 299' hasonló, utóbb megtört végűvé alakított, sőt meg is kettőztetett w jegyet megalkották. A görög fí epigraphiai jegyével azonos megtört végű székely o jegy ferde töréssel megvan a bolognai.-' másolatban és SzAMosKŐZYnél, vízszintes töréssel a csikszentmiklósi feliraton/ függőleges töréssel TELEGDI Kudimentájában, gombbal és kanyarékkal a konstantinápolyi, enlakai feliratokon és-KÁJONI betűsoraiban. Ezek közül legromlottabb a kanyarékos, és NÉMETH mégis ezt tartja kölcsönvett glagöliczának. A glagol e-változatok özönében az a másfélszer megékelt példány, a melyet nyomtatásban is használnak, a legújabbak közé tartozik. NÉMETH mégis -ezt tartja a székely e forrásainak. Végül azt hiszem, hogy az én géspjegyeim rövidebb vagy hosszabb «fogainak» (differencziális jeleinek) túlbuzgó magyarázatai sem fognak többé megismétlődni, mert hiszen a szerző már maga.is tudatában van, hogy «mindez. voltaképpen szőrszálhasogatás)). Szerinte erre az aprólékosságig menő s a betűváltozatok archetypusainak tudományos megállapításához mit sem értő pepecselésre azért van szükség, mert az én epigraphiai művem «nem filológus-munka». A rovástechnikával pedig— a mindenben > illetékes «filológus» szerint — annyira visszaélek, hogy egyeztetéseim «jó részét komolyan sem lehet venni». Szem elől tévesztem, hogy a magyar betűsort az ó-töröktől 6—700 év választja el, s hogy a. magyar betűk alaki és jelentésbeli története még pontosan tisztázandó. Az epigraphiai egyeztetések eredményeit illetőleg vitába nem bocsátkozom, mert a mit NÉMETH az ó-török részből úgy-ahogy megértett, maga is elfogadta; a görög részből pedig a legértékesebbeket (pl. az o, ü, f, m jegyeket) meg semértette vagy (mint az ü jegygyei történt) teljesen félreértette. A mi pedig a filológiai pótlást illeti, vállalkozásának kissé furcsa kimenetele lett. Sebtiben megragadta MELICH JÁNosnak azt a könyvem megjelenése után elhangzott tanítását, hogy a honfoglaláskor nyelvünkben nem volt, sőt X—XII. századi nyelvünkben sem volt még o hang. (MNyv. 1917. 3. és 48. 1.). Erre támaszkodva mondja NÉMETH, hogy a VII— VIII. századi magyar nyelvben ((valószínűleg nem is volt ó'». (I. h. 32. 1.) Mivel a vitásnak bizonyult igen fontos kérdés még nincs tisztázva, ez az óvatos kijelentés éppoly helyénvaló, mint a mily meggondolatlanság az, hogy pár lappal alább ez az állapot megváltozik s-