Nyelvtudományi Közlemények 44. kötet (1917)

Tanulmányok - Losonczi Zoltán: Az ö-zés története. (I:) 373

AZ Ö-ZÉS TÖETÉNETE. 405 fgr. *silm'íi c

szem\ 1. Kiegyenlítődés és labializálódás a szó végekben : ómagy. *simi ^ *simü. 2. Az alanyeset ü hangja átterjedt a ragok, képzők elé: *simis <-^ *simüs, *simit ~ *simüt, *simin ~ *simün. 3. A szóvégi ü magához hasonította a tő i-jét: *sümü, *sümüs, *sümüt, *sümün stb. 4. A szóvégi magánhangzók lekoptak: sim **-» siim de : simis ~ *sümüs, *simit *** *sümüt stb. 5. i > e, ü > ö változás történt: szem *VÍ szóm, szemes ^ szömös stb. Hogy az ő-zés csakis így keletkezhetett, arra az eddigieken kívül még számos más körülmény is mutat. Látni fogjuk, hogy vannak kódexeink, melyekben a tőszótagok inkább é'-znek, míg a kötőhangzók ö'-zése úgyszólván általános. Sőt éppen legerősebben ö'-ző kódexeink is szinte megrögzött e-hangzós töveket tüntetnek fel. Hasonló jelenségeket mai nyelvjárásainkban is látunk. Az ö'-zés eredetének ilyen magyarázata mellett szól az a körülmény is, hogy a labiális illeszkedás még kódexeink korában is igen tökéletlen, s végül az is, hogy az egy, se, leféle egytagú szavak csak a legújabb korban váltak itt-ott ó'-zőkké. Mindezek alapján az o-zés eredetéről való nézetünket a következő pontokban foglalhatjuk össze: 1. A fgr. nyelvek azt bizonyítják, hogy az ö-zés a magyar nyelv külön életében fejlődött. 2. Legrégibb jövevényszavaink megerősítik a nyelvhasonlítás vallomásait. 3. Az o-zés keletkezésének okát a magyar nyelv saját hangsúly- és hangviszonyaiban kell keresnünk. 4. A magyar szó- és tő végi magánhangzók az első szótag erős hangsúlya folytán még a török jövevényszavak fölvétele előtt bizonyos változáson mentek át. 5. E változás redukálódással és sok esetben labializálódással is járt, a mint ezt jövevényszavaink i, i, u, ü hangjainak lekopása bizonyítja.