Nyelvtudományi Közlemények 43. kötet (1914)

Tanulmányok - Németh Gyula: A török-mongol nyelvviszonyhoz 126

132 NÉMETH GYULA. élőbeszéd sajátságait tükrözteti vissza, de micsoda hatása volt ezeknek a sajátságoknak a német hangtörténetre ? Mi is voltakép a BADLOFF-ÜAMSTEDT-féle magyarázat? Az oszmánlik (s egyéb törökök) a í-kezdetű szókat — mondjuk zöngés hangok után — rég d-vel mondták. A mint aztán a dkimondását a perzsáktól s araboktól megtanulták (és jól begyakorolták, mondaná EADLOFF), elkezdték a í-kezdetű szókat külön is d-vel kimondani. Csodálom, hogy RAMSTEDT minden kritika nélkül elfogadja ezt a magyarázatot. A mi RADLOFFOÍ illeti, én mégis inkább csak GEÖNBECHkel tartok, a ki a jeles Forstudier előszavában olyanformán ír róla, hogy a műveit nem olvassa, s ha néhány eredménye találkoznék a RADLOFFéval, éppen nem volna büszke rá. Ilyen magyarázatot még vagy ötöt lehetne hirtelenében csinálni, s egyformán értéktelen lenne mindegyik. Ez nem magyarázat, hanem spekuláczió. Hogy az oszmánli nem mutatja tisztán az eredeti d-t és í-t, az bizonyos, de ezt a jelenséget történeti alapon meg lehet magyarázni. (Hogy a szótárak mit mondanak, arra nem érdemes szót vesztegetni; várjunk addig, míg egy tisztességes, a nyelvtudomány használatára készült oszmánli szótárunk lesz.) Bizonyos, hogy a köztörök dialektusok legnagyobb részében csak szókezdő t- volt. Ezek a dialektusok hatással voltak az oszmánlira, s így történt, hogy az eredeti szókezdő d- és t- nem maradt meg tisztán minden példában. Nyelvjárások keveredésével nagyon könnyen megmagyarázhatjuk egyes török dialektusok (kumük, kazáni stb.) szókezdő d-jét is. Természetesen egyes szórványos t > d változásokat sem lehetetlen elképzelni. Dolgozatom negyedik részében tárgyalok még egy jelenséget, mely szintén feltétlenül arra kényszerít bennünket, hogy az őstörök szókezdő d- és t- megvoltában ne kételkedjünk.