Nyelvtudományi Közlemények 42. kötet (1913)

Tanulmányok - Paasonen Henrik: A magyar nyelv régi török jövevényszavai 36

44 PAASONEN HENEIK. neben borjút auch háufig borját, plur. borjúk und borjak, poss. borjas, wahrscheinlich unter der analogisehen einwirkung der M-stámme, wie faggyú <^> faggyat, faggyas, hosszú «•* hosszan, fattyú «*«» fattyak stb., 1. TMNy. 347—9.») s így a m. j-t a török ?- megfelelőjének. Hogy magyarázzuk akkor a magyar szó szóvégi hosszú sí-ját ? Hiszen a szerző megállapítása szerint a magyar zárt tővégi magánhangzók (vö. ócsuv. *burayu) már a magyar-török érintkezések után vesztek el (38—41. §. és 187. 1.). — Ugyané megjegyzések vonatkoznak a 77. czikkre is: gyapjú < ócsuv. *3apa?y. 49. magy. csecs 'blattern, pocke' < ócsuv. *cac, vö. oszm. ZENK. cicek c

blume, blüte, blattern, pocke'; kaz.

BÁL. cdcák id.; csuv. tSs(

ó£ek, t'sst't'se

id. stb. •— Megjegyzem, hogy megvan a mordvinban is, nyilván mint csuvas jövevényszó: mdB. íseísa fblume\ 52. csihol [alakv. czihel, csehel SzD., czihol, csahol, csohol MTsz.] f

feuer schlagen' < ócsuv.

*cak-. A szerző egybevetését megkérdőjelezi, de nem magyarázza meg, miért. Az egyeztetés csakugyan több okból is nagyon valószínűtlen: figyelembe veendő a magy. ige -l képzője, pedig (a 193. 1. szerint) a török igető a magyarban változatlanul jelentkezik; hozzá még kivételesen a magy. hangzóközi -h- török -k-nak felelne meg, a melynek pedig szabályos megfelelője k, 1. 167. 1., 50. §. 56. cs íka 'dohle5

. A szerző szerint < ócsuv.

¥

cauka.

A szó, a mint a szerző idézeteiből kitűnik, a többi török nyelvben magashangú: kaz. BÁL. cáüka [VOSZKR. id., ra;iKa a.], bar. BADL. cdüká, bask. PRŐHLE saüká, tob. BADL. cüká. Mivel az á > a változás a csuvasban a magyar-csuvas érintkezések után történt (1. 154—5. 1.; 23—5. §.)•, a magyar szó ócsuvas eredete nem valószínű; a csuv. An. t'savGa alak nyilván tatár jövevényszó, az eredeti csuvas alakot a mai csuv. Virj. ASM. (361, 368) isayoa, kurm. ASM. i'sana képviselik, vö. a szó votják és cseremisz alakját (a hová kétségtelenül a csuvasból került): votj. tsana, tsana, saya; cser. tsayga, cápa (WICHMANN, SUS. Tóim. XXI, 112). — Később a 182. lapon a szerző — igaz, hogy bővebb megokolás nélkül — lehetségesnek tartja a magyar csóka szláv eredetét is. 68. A felsorolt magyar igék aligha tartoznak valamennyien össze.