Nyelvtudományi Közlemények 42. kötet (1913)

Tanulmányok - Szinnyei József: A magyar magánhangzók történetéhez (I.) 1

34 SZINNYEI JÓZSEF. ezekben, akár egyebütt az o hang jele lehessen, azt bizonyára senki sem fogja állítani.*) Más nyelvek (pl. az angol, a franczia, a görög) hangfejlődésének és helyesírásának története arra tanít bennünket, hogy a hangváltozással korántsem jár mindig együtt a betűcsere, hanem a régi írás nagyon sokáig, még évszázadokon át is megmaradhat azután, hogy a régi hangból más lett. De azt mondhatom GoETHÉvel: «Warum in die Férne schweifen!» Hiszen mi nálunk is vannak példák arra, hogy az írás a kiejtéstől elmarad. A -ból, -bői, -tói, -tői, -ról, -ró'l ragokat a magyarságnak igen nagy vagy talán legnagyobb része u ü vagy ú íí magánhangzóval (Z-vel vagy l nélkül) mondja, de írni a régi kiejtés szerint ó o betűvel írja. A legtöbb magyar azt mondja: kézit, eszibe, —• kiráj, hej, s ezeket mégis az egykori kiejtés szerint így írja: kezét, eszébe, — király, hely. Stb. Mármost vonjuk le a következtetést. Az o > á hangfejlődésnek már 1055-ben van nyoma; másrészt láttuk, hogy az o betűt a XI.—XIV. században az á hang jelölésére is használták. Ha ehhez hozzáveszszük azt, hogy a toll emberei a hagyományos helyesíráshoz mindenütt és mindenkor szívósan ragaszkodtak, bízvást föltehetjük, hogy a mi eleink helyesírása is részben hagyományos, vagyis az élőbeszédtől elmaradott volt. Nevezetesen föltehetjük azt, hogy az eredeti o hanggal szemben álló o betűk egy része nem az o, hanem a belőle fejlődött á hangnak a jele volt. (Erre gondoltam én, midőn fönnebb több ízben a «lehet olvasni» kifejezéssel éltem.) És most vissza kell térnünk az a betűre. Láttuk, hogy jelöltek vele á hangot és minden valószínűség szerint illab. á-t is. Az á>á hangfejlődésre már 1055-ből van adatunk (1. 26. s köv. 11.). Ebből az a tanulság, hogy a következetesen alkalma*) Szó végén mindjárt az átvételkor hanghelyettesítés történt, mert akkor a magyarban rövid o-ra végződő szavak már nem voltak. Szláv eredetű szavak végén nem is találunk o betűt írva; vö. Chuda 1198, 1228, Ákana 1222, Acna 1197/1337, -okna 1390 (kétszer), Muchula 1229, 1258, Machala- 1252, machala 1277, Borda- 1269, Scena 1323, vö. zenaia 1055 (< szl. őíido, okno, mocilo, brdo, séno). — Az olasz stallo-ból mindjárt az átvételkor stálló lett; így kell olvasnunk az 1291-ben előforduló Stallo-t (vö. Stallou 1352).