Nyelvtudományi Közlemények 41. kötet (1911)

Tanulmányok - Asbóth Oszkár: Szláv o> magyar a 381

SZLÁV 0 > MAGYAR a. 385 módszerét, a mely még a szláv nyelvek ismeretét is nélkülözhetővé teszi olyan tudós számára, a ki a szlávságból került szavainkról kíván szólni, mondom mikép igazolhatja azt, hogy belekever e kutatásba egy egészen más hangot. Csak nem hiszi, hogy a dolog el van azzal intézve, a mit a 114. lapon a jegyzetben egy egyébiránt elejétől végig hibásan beállított okoskodásban a szláv a hangról mond. H. ott azt említi, hogy SZINNYEI szerint «a szl. a orrhangú o volt», azután pedig bizonyítás nélkül azt a merész tételt állítja föl, hogy a magyar donga, konkoly, korong, gomba, tompa, szombat-iéle szavak «kezdettől fogva mindig csak tiszta o-val hangzottak)). Hogy én valaha éppen e magyar szavak alapján ahhoz a következtetéshez jutottam, hogy «Ez a domináló on, om világosan mutatja, hogy a magyarok nem o-t, hanem w-féle hangot hallottak az orrhang előtt» (1. «k szláv szók a m. nyelvben» 23. 1.), azt nem említi, de utal arra, a mit MELICH a MNyv. 6 :400. 1. mondott. Hát annyit M. előadásából is tanulhatott, hogy az a a szláv nyelvek egész sorozatában bizonyára igen korán u színezetű hangzó volt, hisz az orosz, cseh-tót, szerb-horvát nyelvben rendes megfelelője nem csak ma, hanem már századok óta kizárólag az u, a bolgárban meg összeesett i-vel, mikép lehet tehát azt olyan biztosnak venni, hogy a magyar ezt a hangot ö-nak hallotta és hogy azért ejt vele szemben rendesen on—om hangcsoportot, mikor egyrészt szláv o-nak rendesen d felel meg a magyarban, másrészt pedig az o M-ból is keletkezhetett ós azonkívül az i-vel jelzett hangnak rendes megfelelője ? H. egyébiránt a MNyv.-nek éppen általa idézett kötetéből meggyőződhetett volna, hogy MELICH is egészen máskép fogja föl a dolgot, mint Ő, a szombat szóról ugyanis a 68. lapon azt mondja: «A magyar szónak egykor *szumbotá alakjának kellett lenni». Ha tehát H. igazán meg akarta tudni, hogy szláv o-nak mi felel meg állandóan zárt szótagban a magyarban, hiba volt belekeverni azokat az eseteket, a melyekben nem is o-val, hanem egy a szláv nyelvekben hely és idő szerint igen változó, csak szűk területen o-nak csengő hanggal van dolgunk, a melyet az óbolgár szavak latin átírásában a jellel szokás írni. Az itt és fennebb mondottak szerint, egy pár esetben más okból is, sok-sok szót ki kell törülnünk abból a lajstromból, a