Nyelvtudományi Közlemények 39. kötet (1909)

Tanulmányok - Gombocz Zoltán: A magyar a-hangok történetéhez 229

A MAGYAR (Z-HANG0K TÖRTÉNETÉHEZ. 233 Taatnánk, a melynek hangzói közül valószínűleg szintén hiányzott a rövid labiális a hang. De erre a feltevésre sincs szükségünk, ha nem a mai köznyelvből, hanem módszeresen a feltehető ősmagyar hangállapotból indulunk ki. Az Árpád-korban az a és a hangok mellett megvolt a rövid illabiális á hang is. SZINNYEI JÓZSEF és MELICH JÁNOS kutatásai után kétségtelennek tarthatjuk, hogy azok a szavak (eredeti vagy jövevényszavak), a melyeknek tőszótagjában eredeti (etymologikus) á volt, még az Árpád-kor első századaiban is «-val hangzottak. Másfelől majdnem valamennyi kutató megegyezik abban, hogy az Árpád-korban a hosszú illabiális á mellett kellett lenni egy zártabb labiális cí-féle hangnak is. ZOLNAI GYULA Nyelvemlékeink ez. művében megemlíti, hogy a HB. a betűje esetleg a hosszú á jele is lehetett. SIMONYI szerint (Ung. Sprache, 108) a HB.-beli hazoa, tilutoa és mundoa szavak valószínű ejtése házává, tilotává és mondává volt. BALASSA is valószínűnek tartja, hogy az Árpád-korban «az o betű az á hang jelölésére is szolgált» (Nyr. XXV. 154). SZINNYEI (NyK. XXVII. 272) bizonyító adatokkal is szolgál; CSÁNKI művéből több olyan helynevet idéz, a melyeknek tőszótagjában (vagy a második szótagban) ma á van, míg a XIV. században o vagy oo betűt találunk, pl. 1352: Boos, 1364: Baas, ma Bázsi; 1328—88: Boor, Bor, 1341 : Bar, ma Baár. «Nagyon valószínű, írja, hogy ezekben az a-val váltakozó o (ül. aa-val váltakozó oo) betű a-féle hangnak a jele volt.» Feltűnő persze az á : o, oo jelölés kései s rendkívül gyér volta; CSÁNKI müvében a SziNNYEitől felhozott pár eseten kívül csak még egy, az OklSz. gazdag magyar anyagában pedig egyetlen példáját sem találtam. Ha tehát a nyelvemlékek korában bizonyos szók első tagjában az etymologikus á hang megvolt is még az egész nyelvterületen, jele csak a vagy <ia lehetett, vagyis ugyanaz, mint az illabiális á hangé. Másfelől azonban, a mint az alábbiakból ki fog tűnni, kétségtelen, hogy a magyar á-hangok többféle forrásból eredtek: egy részük zártabb o, ü-féle hangokra megy vissza. Ez utóbbiak közvetlen megelőzője kétségkívül labiális a-hang volt, a mely később a magyar nyelvterület legnagyobb részén összeesett az etymologikus illabiális á-val. Hogy e hangváltozás mikor történt, arra biztos feleletet alig várhatunk. Legrégibb nyelvemlékeink