Nyelvtudományi Közlemények 39. kötet (1909)

Tanulmányok - Horváth János: Egy magyar versbeli mondatképletről 128

EGY MAGYAB VEESBELI MONDATKÉPLETRŐL. 149 A hetösi temetőbe, Három árva sétál benne. (U. o. 7.) — de még éppúgy csak átmeneti alakok, mint az előbbiek. A rímelő mondatrészek u. i. jóllehet egyaránt függnek a saroktól, nem oly párhuzamos, rokonértelmű mondatrészek, mint a közölésbeliek; a második sorbeli az első sorvégit csak megszorítja, ül. visszamutat rá, de azt nem helyettesítheti. Sőt az első sorvégi mondatrészről elvághatjuk a ragot (a mit a közölésben nem tehetünk), a nélkül, hogy az érthetőség elkallódnék. Mit bizonyít ez átmenetiség? Azt, hogy a mi az analóg mondatképletnek egyetlen lényeges sajátsága: a psych. alanynak verstani kényszer nélkül való, saját természetéből folyó önállósulása, átjön a közölésbe is. Vagyis, hogy a ragos névszónak ez esetekben éppúgy megvan az a megnevező, önálló használatra képesítő, czímszerű jellege, mint a tőalaknak, a nominativusnak. Nincs tehát abban mondattani lehetetlenség, hogy a psych. alany, még ha (mint a közölésben igen gyakran) ragos névszó is, kiszakadjon önhatalmúlag, mintegy czímül, szemléletül, a mondat belső kapcsolatából. Lássuk tehát a tulaj donképeni közölést. Találni-e oly példákat, melyekben a verses formától eltekintve is megállapítható a psych. alanynak saját természetéből folyó önállósulása? Találni; még pedig két fajtát. 1. Első az, melyben az elő- és utórész elkülönülése a szokottnál élesebben tűnik ki. Vagy azért, mert a kivetett mondatrészt még egy mellékmondat követi s választja el a saroktól (a mellékmondatot aláhúzom): Engedd meg, hogy neve, mély most is köztünk él, Bővüljön jó híre, valahol nap jár-kéL (Zrinyiász, I. 6.) — Vagy mert az utórészt és kötőszó vezeti be s különíti el határozottabban az előrésztől: Toldi is álmában cseben győzedelmet, És nyert a királytól vétkeért kegyelmet. Mindkettő elképzelhető prózában is, csak a rímet kellene valami módon megszüntetni. Gyakoribb, de fontosabb is a második eset.