Nyelvtudományi Közlemények 37. kötet (1907)

Tanulmányok - Gyomlay Gyula: Az úgynevezett igeidők elméletéhez - III. 276

304 GYOMLAY GYULA. vó[uov, hanem az illető beszédekben előadott történetek, események ismertetésében is. L. pl. Arg. ad Dem. de symm. (177): 4>Y][j.7]c; Y^o^vTjc töv üspatúv (3aaiXéa 7rapaax£i>áC£aí),

ai atpatsósiv siet xobc, r/

EXX7jva<;, ó {xsv

TWV A-íhjvaúöv ŐTJJJIOS x£Xtv7]rai (nyugtalanságban van) xai aDfxaXslv w p (JL TJ ta t (kívánja) toíx;"EXXíjvas .. . ó 5é áYjixoa'ö'SVYj? ou[ipooXsÓ£t [XYJ TTpos^avíoTao-O-at stb. Vagy Arg. ad Phil. Epist. (152): c

O

<t>ikimzoQ 7rpöc zob<; 5

A#7]vaíoo<; :ré7ro[itpsv (nem múlt; a levél meglévőnek képzelendő!) ébriaToXiíjv ouxsn oóv ó prjtcop Tist^-si ictk 'A&yjvaíoix; stb. A görög hypothesisírók kivált olyankor használják a perfectum achronistikus alakját, mikor azt a meglévő helyzetet, környezetet ismertetik, melyben a szónok az illető beszédet tartja. Sokszor rendkívül bajos a határvonalat megvonni az ismertető imperfectum és a praesens historicum között; de ha az imperfectum achronistikus alakja a perfectuméval együtt fordul elő, helyesebbnek tartom az imperfectumot is ismertetőnek felfogni, mert az ilyen achronisticus perfectumnak máshol, mint tartalomismertetésben, az egész ógörög irodalomban nem sikerült eddig nyomára akadnom. Úgy gondolom, a használat lélektana nem az, hogy a tartalomíró beleképzeli magát a múlt situatiókba (— ilyenféle közvetetlenséget éppen a görög scholiastákról nagyon bajos volna feltenni, tekintve, hogy máshol nem találunk efféle perfectumokat —) hanem az, hogy a tudós magyarázó tudatában mindég megvan az a tény, hogy meglévő irodalmi mű tartalmát ismerteti, mely maga is, tartalma is. mindég jelenlévő arra nézve, a ki éppen vele foglalkozik. E mellett a felfogásom mellett szól az is, hogy olyan előzményes eseményeket, melyeket felvilágosításképpen maga az ismertető közöl, múlt idejű igealakokkal találunk előadva. Jellemző példa teszem azt Arg. ad Demosth. de pace (55), a hol tkóftsatc múlt igealakos előzmények előadásával kezdődik: «stp7jV7jc s7T£\)'ófj.Tr]aav o TS <$>í\iK7zoz xai oi 'Aíbjvaio!. bxéayeto ős xai ^áp Trpóxspov áxexpoósíh]. Aztán következik a beszed előadását környező, még annak tartásakor is fennálló helyzet előadása achronistikus perfectumokkal: Növtoívuv . . . tö 4>(tíxéü)v Iftvos áváataTOv TZBTCO ÍTJXE. xai . . . sTXijat . .. * 7T£7co{jLcp£ §£ xai . . . TtpéafieiQ. . . . S itt kezdődik aztán magának a beszédnek tartalma (imperfectumokkal): xai ő Arjfj.oa&évrjs rc a p a tv £ t stb. Találni természetesen valóságos prsesens historicumokat is az efféle hypothesisekben: ezek azonban nem a szőnyegen lévő tárgynak még meglévő körülményeit jelzik, sem a beszéd kardinális eseményeit, hanem a beszéd előzményeit előadó múlt alakokkal váltakozva fordulnak elő, s éppen azért minősíthetők pnesens historicumoknak. Ilyen alakok pl. Arg. ad Demosthen. de falsa leg. (333) a 7üé|jL7rooaL ós Tt[j£a$s6oua'. imperfectumok; de már a nyomban következő xarrj7op£t ó árj|A&a#£VYj<; ismertető