Nyelvtudományi Közlemények 37. kötet (1907)
Tanulmányok - Gyomlay Gyula: Az úgynevezett igeidők elméletéhez - II. 196
AZ ÚGYNEVEZETT IGEIDŐK ELMÉLETÉHEZ. 237 ez a társalgás folyik.45 ) Egyszóval: az oratio obliquában az optativus imperfecti nem fejezi ki pontosan az elöbbtörténtséget, hanem ez csak beleérthető.46 ) 37. Hátra van még az a kérdés, vájjon az aoristos (és az imperfectum) optativusa, ha, mint melléktörténés, elöbbtörténtséget (vagy rákövetkezési) jelöl, mindenféle idejű főtörtónésre vonatkozhatik-é, vagy sem? Az aoristos participiuma és infinitivusa, mint fennebb láttuk, mindenféle (azaz: múlt, jövő és achronistikus) főtörténés mellett jelölheti az előbbtörténés viszonyát (az infinitivus azokban az esetekben, mikor az optativus, a rákövetkezését is). A görög syntaxis egyik legfeltűnőbb, s ez idő szerint mégegyik legkevésbbé érthető jelensége, hogy a meüékmondatbcli optativus némely különös eseteket nem számítva,47 ) csak jö-45) Még nehezebb az imperfecti optativus mögött rejlő viszony megbírálása olyan példákban, hol magában az oratió rectában sem állapíthatni meg teljes bizonyossággal, vájjon prseteritumban kellett-é beszélnie a szereplő személynek, avagy achronistikus indicativusban (az ú. n. prsesens historicumban). Pl. Kyros azt, hogy rossz híreket hall (v. hallott) Abrokomasról, így is közölhette a görögökkel: «r]'/'.ouov 'A[3poxó[j.av, e')(3pov avőpa, \r\ xtö . . . m»T«|M5 eTvat (azt hallottam, hogy A. már a folyónál van); de (a magyarban is szokásos) általánosítással így is: axoúw stb. (úgy hallom hogy). Melyik az igazi alak, azt Xenophonnak ebből az oratió obliquájából (An. I, 3, 20.) ó V ájre/píva-o ott ázoűot 'Appoxójxav . . . ETVCU, el nem dönthetjük. Ilyen (allásponteltolodasos) achron. indicativus felelhet meg a függő mondatok optativusaihoz tartozó oratió rectákban ezeken a helyeken is: IV. 1, 24. b os eXe!;EV, ŐTI OÚTOS oS. (porrj Sia xaűta siWvqtt (or. recta tor\ ? <pr]oí ?); vagy VII. 4, 23. íictSebtVusv % Xáyotév (or. recta eXsyonf XE'YOUOI?). Mivel az imperfectum optativusa kétértelmű lehet, épen azért a görögpróza jobb szereti az. indicativus praeteritumát használni függő beszédben is, ha meg kell jelölni az elöbbtörténtséget. Pl. Xen. Plell. V. 2, 8: sőíoajxov, (óc, aj; [JLSV aoátí oÍHót fjaiv, iQiyi'T'i T\ r.ókic, xou; AaxsSaifJLOvíoui = közölték, hogy... a város befogadta a i.-okat; Ages. 1, 38. EÖTJXWOXV, &%t ou nkaGxr^ njv cpiXíccv rapEÍ^ovto = kimutatták, hogy nem színlelt barátságot ajánltak. Ilyenkor a beszélőnek viszont arról kell lemondania, hogy a szereplő személynek közlését problematikusnak tüntesse fel. [Tudnivaló azonkívül, hogy ilyenkor már nem elöbbtörténtséget fejeznek ki az l^íyy.o, rapsí'/ovTo alakok, hanem valóságos múlt időt, mert a görög obliqua ilyenkor (úgy, mint a magyar mindig!) álláspontcserés, átképzeléses.] 4fi) Az előadottakból kiderül, hogy a rákövetkezes (ú. n, utóidejűség) jelölésére bizonyos esetekben, kivált az oratió obliquában az aoristos optativusa egyáltalában nem alkalmas; de nem alkalmas az imperfectumé sem, mert ez együttfejlődő történést, sőt néha szintén elöbbtörténtséget jelent. Kérdés tehát, hogyan gondoskodott a görög nyelv a rákövetkezes (utóidejűség) viszonyának kifejezéséről, mikor a gondolkodás pontossága és vele az oratió obliqua annyira fejlődött, hogy a rákövetkezes pontos kifejezése is szükségessé vált ? Úgy, hogy kifejlesztette a futurum indicativusához a hozzávaló thematikus optativust. L. a 44. pontot. 47) Nem múlt (achronistikus vagy jövő) főmondatbeli történésekre vonatkozó mellékmondatbeli optativusokat az optativus önálló (főmondatos)
