Nyelvtudományi Közlemények 37. kötet (1907)

Tanulmányok - Gyomlay Gyula: Az úgynevezett igeidők elméletéhez - II. 196

206 GYOMLAY GYULA. hogy idegen észjárás szerint az aoristos indicativusának benne meg nem lévő functiókat ne tulajdonítsunk. Először is nem konstatál e szerint az aoristos indicativusa meglécő állapotukat, banem csupán csak múlt történést. Igaz, hogy a meglévő állapot konstatálására való alak, az achronistikus perfecti indicativus, nagyon sok görög igetőhöz egyáltalában meg sem alakult, s ilyen igéknél mindig, de más igéknél is gyakran az aoristi praeteritum az achron. perfectum értelmében látszik állani. De csakis látszik. Az igazság az, hogy helyette áll, de más értelemben; olyanban, melyet a görög észjárás még a perfectumos kitételnél is jobban szeretett. Már a perfectum tárgyalásánál is említettem, hogy a görög alakhasználatot a történés qualitásainak mentül konkrétebb, szemléltetőbb kifejezésére való törekvés jellemzi. A mit más nyelvek állapotjelző imperfectummal jelölnek (pl.: vagyok), azt a görög egy előzetes történés (cselekvés vagy szenvedés) eredményeképpen fejezi ki (féYOvoc, jrécpoxa == lettem, termettem). Az aoristosszal mármost még egy lépéssel tovább megy a nyelv ebben a konkrét kifejezésre való törekvésben: meglévő állapot helyett maiját az állapotot előidéző (tehát múlt) történést emeli ki, az állapotot pedig egészen kifejezetlenül hagyja — scpuv, íy&vópYp. A görögben tehát állhat igen sokszor aoristos múltja perfectum helyett, de nem perfectum értelemben. Minden görög szöveg minden lapján számos példát találhatunk az aoristos ilyen használatára; én megelégszem egy-két példával, mely a tételt megvilágíthatja. Mikor SOPHOKLES Antigonéjában Kreon így panaszkodik (Antig. 1346): «ezi xpaú •JLOI TÍÓZ[LOC, St)axó{uato<; síoVjXaTO') (= fejemre elviselhetetlen sorscsapás szakada), kétségkívül érzi még a csapás fájdalmát — hisz külömben nem jajdulna fel — de éppen az a tudnivaló, hogy az aoristos praeterituma nem ezt a meglévő állapotot fejezi ki, hanem a múlt történést magát, mely a fájdalmat okozta: a csapás pillanatát. Egészen hasonló ehhez az a híres herodotosi hely, a hol Kleisthenes így konstatálja Hippokleides számára a házasság füstbemenetelét (VI. 129): 'ü JI«Í TioávSpoi), dcjrcöpyvjoaó ys fiev tóv yáfiov (== eltánczolád a házasságodat). Ilyen Homerosnál is igen sok aoristos, pl. ez is (Hektor beszédében Andromachéhoz, VI. 444.): {xá^-ov sjxfjisvai lo-ö-Xó? (= megtanulám a vitézkedést). Ha a görög észjárás nem szerette volna annyira a történések kiemelését az állapotoké helyett, sokkal kevesebb volna a csonka, hézagos görög a-verbo, és sokkal több igetőhöz alakult volna meg a perfectum, mint a mennyihez valósággal használatos. Olyan nyelvész, a ki hozzá van szokva, hogy minden igealakban az időviszonyt tartsa legfontosabbnak, az efféle aoristosokat persze «aiigmultaknak», csak «kevéssel» előbb történ-