Nyelvtudományi Közlemények 35. kötet (1905)

Tanulmányok - Erdélyi Lajos: Időalakjaink és módjaink a háromszéki nyelvjárásban 332

334 ERDÉLYI LAJOS. ez az irány kezdett diadalmaskodni a külföldön is, s ők ez irány hívei voltak, — az újabb irodalmat ós, a mi fő, a népnyelvet nem vették tekintetbe. Amaz, mert szegény; emez, mert az is ((ingadozó*). A rokon nyelveket pedig, ámbár hangsúlyozzák fontosságukat, vagy csak saját szempontjukból veszik figyelembe s itt sem eléggé (HUNFALVY); vagy éppen egyszerűen mellőzik, mert azok szegényebbek e tekintetben a miénknél (SZAKVAS). Végül az időalakok jelentésváltozásának lehetőségére —• úgy látszik — nem is gondolnak, sőt azt, úgy látszik, nem is ismernék el, minthogy szerintük minden igeidőalaknak külön hatásköre van s azt fejtegetéseik szerint mintha az idők végtelenéig meg kellene tartania. Igen, mert e valóban érdemes nj^elvészeink, kiknek e téren is sokat köszön nyelvészetünk, történeti alapon állanak, de természetesen még csak koruk szemüvegén nézhetik a dolgot; ajkukon a történeti nyelvészet jelszóval indulnak, de többé-kevésbbé még csak formai alapjuk van, az igazi történeti nyelvfejlődésről még nem lehet fogalmuk. E tekintetben a kettő közül különösen SzABVAst hibáztathatjuk, a kit e kérdésben még többet emlegetnek, mint HUNFALwt; pedig SzARVAsnak módszere is a HUNFALVYÓ, csak fejlettebb ós polemizálóbb, eredményei is több tekintetben a HUNFALVYÓÍ, meg az akkor divatos HEYSB-féle német nyelvtanokéi a magyarra alkalmazva — látszólag induktív utón — valójában azonban előlegesen, apriorisztikusan. S hibázott SZARVAS azért is, mert HuNFALVYnál az alap is szélesebb annyiban, hogy a Halotti Beszédtől föl egészen a XVIII. századig terjed; aztán HUNFALVY a rokon nyelvekre is épít, ha nem is annyira és olyan irányban, mint építni lehetne, s ő úgy látszik a nép nyelvét is figyelemre méltatná, ha az idevonatkozólag nem volna — már t. i. szerinte! — szegény. SZARVAS ellenben csak XV., XVI. és XVII. századi alapon mozog, csak egy rendszert akart bebizonyítani és ide koncentrálta a fölhasznált írókat, a rokon nyelvekre nem épít, a nép nyelvét pedig egynéhány példa alapján épp oly ingadozónak mondja, mint az újabb irodalmit, s mint ezt, úgy azt is «egyáltalában számba sem vehetőnek*) nyilvánítja. (A m. igeidők, 10.) Pedig — itt egyebektől eltekintve — ha e valóban logikus gondolkozású nyelvészünk igeidőink meghatározásában a rokon nyelvekre is tekintettel van, a melyek adatai mellett, mint maga