Nyelvtudományi Közlemények 34. kötet (1904)

Tanulmányok - Szinnyei József: Alaktani adalékok. III. Az Árpád-kori szóvégi u betűk mivolta 1

ALAKTANI ADALÉKOK. 7 mikor még hangot jelöltek velük; s most pl. az orosz csupa szokásból olyan (más nyelvekből átvett) szavak végére is ír ilyen hang-érték nélküli betűt, a melyeknek a végén sohasem volt annak a betűnek megfelelő hang (pl. napKi> park, aTjraci. atlasz, *HpMairb fermán, TeHOpi. tenor). Minálunk — minthogy a szóvégi t/-k nyelvünk történelmi korának kezdetétől fogva megvannak, a melyet csak kis időköz választ el a latinbettís írás meghonosodása korától — ilyen írásmód csak úgy volt lehetséges, ha a latinbetűs írást olyan néptől tanultuk, a mely hangérték nélküli betűket írt a mássalhangzós-végű szavak végére. De hát olyantól tanultuk-e? Mielőtt belefoghattam a szóbanforgó betűk mivoltának vizsgálatába, MELICH JÁNOS széleskörű és mélyreható vizsgálódásainak egyik eredményekép kitűnt, hogy a mi eleink írástanítói a szlovének voltak; azok pedig nem írtak a mássalhangzós-végű szavak végére hang-érték nélküli betűket, tehát a mi eleink sem vehettek át tőlük ilyen szokást. Eszeiint azok a szóvégi w-k — legalább kezdetben — mégis csak hangokat jelöltek. De milyeneket? Az én véleményem szerint azok közül, a kiknek nézetét fönnebb közöltem, azok jártak közel a valósághoz, a kik — hogy úgy mondjam — nem «rendes» magánhangzók jeleinek tartották ezen w-kat; nevezetesen: TOLDY («hihetőleg gyengén ejtettek)*), RIEDI* («ein — freilich ziemlich verdunkelter — vokalischer Auslaut», «véghangzót — habár többé vagy kevésbé elhomályosítva*)) és MUNKÁCSI («súlytalan kihangzások»). — Azonban a «gyengén», «verdunkelt», «elhomályosítva*), «súly talán *> szóval mégsem találták fején a szeget. Hogy a mi szóvégi telj eshangú rövid magánhangzóink a folyékony beszédben már a történelem-előtti korban nem voltak meg, azt kétségtelenül bizonyítja egy tény, a melyet MUNKÁCSI éles szeme vett észre, t. i. az, hogy régi török jövevényszavaink végén megmaradt az eredeti teljeshangú rövid magánhangzó (pl. árpa, alma, gyertya, kéve, serke, teve stb. NyK. 25 : 284—^285). Ha ezen török szavak átvétele idejében a magyar szavak végén meglettek volna még az egykori teljeshangú rövid magánhangzók s csak azután indultak volna pusztulásnak, akkor a török szavak véghangzója is osztozott volna sorsukban, azaz ma