Nyelvtudományi Közlemények 34. kötet (1904)

Tanulmányok - Szinnyei József: Alaktani adalékok. III. Az Árpád-kori szóvégi u betűk mivolta 1

Alaktani adalékok. (Harmadik közlemény.) 3. Az Árpád-kori szóvégi u betűk mivolta. Midőn a tővégi rövid magánhangzók kérdéséhez hozzászóltam (NyK. 33:129—138), csak az Árpádok kora utáni időre terjeszkedtem ki s arra az eredményre jutottam, hogy ezen időből az egykori szóvégi eredeti rövid magánhangzóknak egyetlen-egy kétségtelen maradványa sincsen kimutatva. Azon kérdésnek a tárgyalását, hogy mikép vélekedjünk az Árpád-kori oklevelekben és az ANONYMUS krónikájában előforduló w-végű szavakról (pl. nogu : nagy, harniu: három, zadu: szád, zerelmu: szerelem), máskorra hagytam. Most le akarom róni ezt a tartozásomat; de előbb röviden ismertetnem kell az eddigi nézeteket. TOLDY FERENCZ «AZ Ó- s középkori magyar nemzeti irodalom történeté»-ben (1851) azt mondja (1 : 106) : «Hangzó végzésekben is nyelvünk gazdag volt, mi a rokon nyel" vek közó'l a finnre emlékeztet, s a nyelvet folyóbbá tette. E végzéseket kihangzásoknak*) (Auslaut) lehetne nevezni, s hihetőleg gyengén ejtette k,**) míg végre nagyobbrészt kivesztek. Ily hangzások voltak 1. az a, e, i, . . . 2. az u és ü . . .» (,A magyar nemzeti irodalom története a legrégibb időktől a jelenkorig rövid előadásban' ez. munkájában [3. kiad. 1 : 27] e ,kihangzásokat' sorfölötti kis betűvel jelöli: gyimilcs*, almu

, szerelm

ü

stb.) *•) A kezemnél levő 3. kiadásban: «kihargzásoknak vagy véghangz ás oknak». **) Én ritkíttattam, nemkülönben az alább következő idézetek egyes helyeit is. Nyelvtudományi Közlemények. XXXIV. 1